Ahogyan a rock and rollnak szüksége van kikezdhetetlen erkölcsű, hibátlan jófejekre, akik egyszerre szellemesek és komolyan vehetők, hitelesek és szórakoztatók, kellemes társalgók és kibírhatatlan köcsögök, progresszívek és hagyományőrzők (például: Lemmy, David Bowie, Johnny Rotten), ugyanúgy szükség van gigantikus faszfejekre is, hipokrita, hiteltelen, hazug, unalmas, humortalan barmokra, amilyen például Sting és Bono.
Bono ehhez a legjobb korban van: annyira még nem öreg, hogy a koráért tiszteljék (Paul McCartney-nek és Mick Jaggernek itt van szerencséje), de annyira már öreg, hogy rettenetesen unalmas legyen.
Az ideológia is tökéletes: baloldali világmegváltóként pózolni tisztességes rockzenélés helyett, loire-völgyi és skóciai kastélyok birtokában sírni a harmadik világ szegényein, intézkedni, sürögni-forogni, közben elsorolni (megzenésítve és prózában egyaránt) a világ összes legsúlyosabb szocdemagóg baromságát, amilyenekkel nyomorult ki Káeurópai államok elmeroggyant politikai vezetői szokták hülyíteni még elmeroggyantabb választóikat – visszataszítóbb kevercset nehéz volna elképzelni.
2-3 év óta először méltóztatik a kiemelten a szerzői gárdába tartozó Indexes keresztapa megnyilvánulni az egyetlen normális magyar print zenei magazinban. Megérte a bőjt, mert a fenti szavak minden egyese tényleg aranyat ér. Mi, a Nem erre baszik a magyar blog vagy tizenötször végigolvastuk – csak ma. Kéjes öröme a testnek és a léleknek ez a három bekezdés. Ésszel fel nem fogható, hogyan is bírunk ennyi katarzist besűríteni egyetlen napunkba! Ha még a vagy öt éve utoljára e hasábokon megnyilvánuló Vágvölgyi B. András is cikkelne a lapban, akkor már tényleg nem tudnánk hova lenni a féktelen elragadtatásunkban.