Modern zene: A zenei élet faj- és Übermensch-elmélete 2 in 1. Ismét a Guglit ajánljuk a tesztelt olvasó figyelmébe. Olyan eszement baromságok ezúttal nem akadnak horogra, mint az igényes zenék kapcsán, de a szélesebb merítés igenis megmutatja, hogy a „modern zene” kifejezés kettős értelemmel bír. Vagy a legsilányabb sorozatáruval azonos, vagy a mindenkori legáptudétebb kúlsággal.
Ergo annyira bármit jelenthet, hogy igazándiból nem jelent semmit. Meg különbenis: a modernt mint olyat már vagy kétszer meghaladták. Egyszer leszármazott belőle a posztmodern, ami nonstop önmagára hivatkozott a maga saját farkába harapó kelgyójával, másrészt pedig ez se tegnap történt, vagyis ami a modernt illeti, már a túlon is van túlabb túl. Gondoljunk csak bele… Bár inkább ne. Rúgjuk monyón azt, aki ilyesmit ír le. Jócskán megérdemli.
Lázadó: Stíluskategóriáktól függetlenül popzene van dívásban mióta csak összemadzagolták az első mikrofont az első hangszóróval. Magyarán a menedzserek, a média és a csatolt részei részéről eleve bele van kalkulálva a képletbe a színpadi szereplők „lázadása”: előbb a zeneipari szokások és megnyilvánulási formák, majd a saját aranykalickájuk, végül pedig önmaguk ellen. Hajdanán persze még tudtak meglepetéseket okozni az előadók egy-egy kiadós éjszakai kocsmatúrával, Fellini Satyriconját idéző orgiákkal, színpad- és hotelszoba-szétveréssel, alkohol- és drogfogyasztási Maratonokkal stb.
A világ azonban ment a lázadással elébb. Ebből is szupermarketpolcról leemelhető, áfa-köteles termék lett: ki-ki a kosarába teheti a személyiségéhez illő instant-devianciás maskarát. Holnapután meg cserélheti újra.
Zseniális: Még a legnagyobbak is folyvást belefutnak egy-egy olyas hőfokú lelkesültségi rohamba, amikor elragadja őket a hév és lepötyögik ezt a szót. Olyan ez, akár a bőség zavara a Gyereknapon. Két pofára iszkiri bezabálunk mindenféle édességből a terülj-terülj asztalkáról, aztán jön a herót, hogy azért tán mégse kellett volna. Ez a jelző ugyanis a szuperlatívuszok legkönnyebben beáldozható közkatonája. Elvégre például a „korszakalkotó”, az „instant klasszikus” vagy épp a „legendás” felmagasztalással mindenki csínján bánik.
Blogunk javasolt korlátozási rátája: harmincezer karakterenként maximum egy-egy elsüthető „zseniális”. Különben a polgári körös haverjainkkal újfent behízelegjük magunkat Seres Mária kegyeibe és jól megnépszavazzuk, hogy ne lehessen söröt meg egyéb alkoholos befolyáskeltőket kapni magyar koncertplaccokon. Az meg kinek volna jó? Na ugye.
Progresszív: Haladó értelmiségi. Sartre és Kafka. A vörös farok, ami mára csillagsávossá vált a polkorrektség jegyében. Vannak persze kis, amfetaminaddikt tizenévesek, akik vasárnap délelőtt dobókockányi pupillákkal fennen hirdetik, hogy ez egy elektronikus tánczenei stílus, a trance valaminő megkésett, s ezért elmocsarasodott ága, sok békalencsével a felszínén – de minket ez nem győz meg. Ja, és igen: az ún. progresszív rock késő hatvanas és kora hetvenes évekbeli dinoszauruszai a maguk önfaszgyaluló megalomániájával újfent divatoznak.
Szerencsére már nem a dzsesszre és a fúziós rockra kap tüzet a Reisztág, ugyanis nehéz nem figyelembe venni, hogy időközben történt egy s más a könnyűnek mondott zenei életben. Hál’ Istennek, tegyük prompt hozzá. Deresre húzatott hát terhe mellett persze szabad ezt a kifejezést is használni a (magukat) zenei(nek is mondó) zsurnalisztáknak.