BOB GRUEN [Fotográfus, filmes]: Megjelent John Holmstrom [karikaturista, író, szerkesztő, kiadó], és rendeztünk neki egy szülinapi bulit a tulsai vagy az Oklahoma City-beli koncert után. Mindenki lejött a szobámba, volt egy nagy rakat piánk, és megjelent néhány környékbeli, akik ott voltak a koncerten. Volt ott egy igazán döglesztő szőke nő, de néhányan a többi helybéliek közül átjöttek, és azt mondták: „Egyébként az a lány, Laurie, korábban Larry volt.”
Az a döglesztő szőke egy fickó volt, aki levágatta a farkát. Tulsában ismerte mindenki, de mi nem ismertük. Mi egy szemrevaló nőt láttunk benne.
Sid [Vicious] végül elment vele a szobájába, és a partin mindenki ezt mondta: „Ejha, Sid a transzszexuálissal van.”
Aztán amikor visszajött, mind azt kérdeztük: „Na, Sid, milyen volt?”
Mire ő: „Jó volt.”
Sid az a típus volt, aki nem keres, őt viszont megtalálja minden. Olyan volt, mint valami mágnes, csak úgy vonzotta magához a dolgokat! Megtalálta őt minden. Furcsa dolgok történtek vele. Ugyanaznap este az a vietnami veterán arra kérte Sidet, hogy csinálja a barátnőjével, ő meg majd nézi őket.
Egy idő után Sid visszajött, mondván: „Beleszartam a csaj szájába.”
Mire én: „Micsoda? Viccelsz? Miért csináltad?”
Erre ő: „Hát, a barátja azt mondta, szeretné, ha a csajnak olyan élményben lenne része, amit nem fog elfelejteni.”
Akkoriban úgy tűnt, hogy ennek van értelme. Miután felhajtott néhány italt, az ember ezt mondhatta magának: „Hát, rendben van a dolog. Nem az én szám volt.”
Az emberek azért jöttek, hogy megharapják őket. Nem a babusgatásra voltak kíváncsiak. Azért jöttek, hogy lássák, csakugyan vad-e a Sex Pistols, és ha az volt, annál jobb. Mert meglehetősen különös népek bukkantak fel. Úgy értem, az nem mindennapi, hogy egy fickó levágass a farkát.
Malcolm [McLaren] és Noel [Monk] azon különböztek össze, hogy Noel távol akarta tartani a bandát mindentől. Egy idő után különböző szállodákban helyezett el bennünket. A sajtó nem talált meg senkit.
Malcolm nagyon kiakadt ezen. Ő úgy képzelte a turnét, hogy állandóan együtt leszünk az újságírókkal. Mindig is hagyta, hogy incidensekre kerüljön sor. Malcolm imádta, amikor a dolgok irányíthatatlanná váltak. Ezért kedvelte őt mindenki annyira. Mert a rock and roll arról szól, hogy elszabadul a káosz. Nem ülhetsz a helyeden, nem lehetsz a tudatában mindennek, ami történik körülötted. Egy kaotikus élmény részesévé kell válnod.
A Sex Pistols nem zenileg csinálta ezt. Úgy értem, miféle bandák voltak nagyok akkoriban [1977-ben járunk]? A Bad Company meg a Led Zeppelin. És a Sex Pistolsnak anélkül sikerült a dolog, hogy olyan zenét játszottak volna.
DANNY FIELDS [Szerkesztő, rovatvezető, menedzselte a Stoogest, a Ramonest, Jonathan Rickmant és a Modern Loverst]: A Sex Pistols minden este benne volt Walter Cronkite-ban! Elképzelheted, micsoda marketinghatása volt annak a felhajtásnak! Cronkite bejelentette: „Most érkeznek Amerikába!”
Úgy értem, kiknek szólt ez a hír? Úgy nézett ki, hogy itt a Sex Pistols, akik Angliában az újságok címlapjára kerültek, jó néhányszor elböfögték vagy elfingták magukat. Erről tudósítottak Amerikában, és ez óhatatlanul meghatározta a punk rockot, mert mihelyt valami bekerül a hétórás híradóba, vagy rákerül az újásgok címlapjára, az lesz a punk rock.
Ez a Sex Pistols, és mit csinál? Böfög, fingik, meg káromkodik. Zenél is? Talán igen, talán nem. Ki tud azzal vesződni, hogy meghallgassa a zenét? Azt hiszed, hogy Walter Cronkite belehallgatott húsz másodpercre is a zenébe? A Sex Pistolsról szóló tudósításokban egyáltalán nem volt zene. Egyszerűen annyi volt, hogy ez a szociológiai jelenség Angliából, ami történetesen zenél is, itt meg itt lépett fel.
De egyáltalán nem csináltak semmi botrányosat. Mármint nemigen csináltak semmi radikális dolgot olyan szempontból, hogy bekerüljenek miatta a CBS hétórás híradójába. Zenei szempontból viselkedtek radikálisan, ami igazából senkinek nem tetszett.
****
BOB GRUEN: Amikor végül San Franciscóba értünk, a banda érezte a nyomást. Ezért Noel Monk elvitte a srácokat, és vett nekik bőrdzsekiket, hogy jól viselkedjenek. Elmentünk San Franciscóban abba a melegek látogatta üzletbe, ahol rengeteg bőrholmit árultak, hogy a bandatagok vehessenek maguknak bőrdzsekiket. De voltak ott mindenféle dildók meg síkosítók is. Sid vett egy csomó bőr karkötőt, bőrövet, aztán vett egy csomó síkosítót, amit seggbe dugáshoz használnak, és a hajára kente. Olyan lett, mint Crisco, Sid meg az egészet a hajára kente, a haja pedig felállt, mire Johnny Rotten ezt mondta: „Remek, Sid. Most már bedughatod a fejedet valakinek a seggébe.”
Innen idézve: Legs McNeil – Gillian McCain: Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009., fordította: Tomori Gábor)