A Los Angelesi-i rockvilágból a Mötley Crüe volt az egyetlen zenekar, amellyel országos és profi szinten is együtt dolgoztunk. Ez nagyjából természetes is, hiszen ez volt az egyetlen banda, amit becsültünk, az egyetlen, amelynek tagjaival bajtársi viszonyt tudtunk kialakítani. Akkor még mindig meg voltam győződve arról, hogy senki sem tudja, kik vagyunk, de a jelek szerint sokan tudták – a jegyeladások és a csodálatos bulik erre utaltak. A mienk volt a „rossz fiúk” műsora, és megpróbáltunk ennek megfelelően viselkedni.
Egy este Nikki Sixx-szel piaversenyt rendeztünk. Attól függően, hogy kit kérdezel, eltérő választ kapsz arra, hogy ki kezdte. Én azt mondom, hogy én: kijelentettem, hogy képes vagyok asztal alá inni Tommy Lee-t és Nikkit. Nikki azt mondaná, hogy ő piszkált, amíg ráálltam, hogy megpróbálom legyőzni. Mindegy, a lényeg a lényeg: a vége az lett, hogy ott ültünk Nikkivel a szálloda bárjában (már nem tudom, hol voltunk éppen), és elkezdtük a versenyt. Nikkinek aztán erős a szervezete! Négy pohárral rendelt, én rögtön lenyomtam kettőt, ő viszont csak egyet ivott, a másikat otthagyta. Végül azt is én ittam meg, ne árválkodjon már ott egyedül. Pontosan tudtam, Nikki mit csinál, de nem érdekelt, döntöttem magamba a piát. Lehet, hogy beszélgettünk, nem tudom, mert kezdtem elveszteni a fonalat. Hozták a piát, én meg ittam. Azonnal felhajtottam a sajátomat, de Nikki csak nézegette az övét, de aztán kiürítette az övét. Egyedül sosem ittam így, és nem lehetett hülyíteni; nagyon jól tudtam, Nikki mit művel… legalábbis egy darabig.
Elméletileg egymás után kellett volna innunk, de mivel az ő rundjainak a felét is én tüntettem el, a végén már úgy álltunk, hogy húsz Jack Daniel’s-t nyomtam be, míg ő csak tízet. Úgy berúgtam, hogy azt mesélték, okádtam egyet. Ott, a bárban, a lábam közé, a padlóra. Aztán megpróbáltam elrejteni. Erre nem emlékszem, arra viszont igen, hogy megcsináltam azt, amit mindig, amikor részeg vagyok: nekimentem egy nálam jóval nagyobb fickónak. Ebben az esetben az illető maga Nikki volt. Őt döntöttem fel a székével együtt. Nikki elég magas, és akkoriban eléggé súlyos is volt, így annak ellenére, hogy váratlanul érte a támadás, hamar fölém kerekedett. Kifektetett, és rám ült. Amikor lecsillapodtam, felvittek az emeletre, és befektettek Tommy dobtechikusának, Spidynek az ágyába. Másnap reggel ott tértem magamhoz. Nem bírtam elfordítani a fejemet. Még soha életemben nem éreztem olyan szörnyű fájdalmat. Valahogy sikerült kitámolyognom a szobából. Hívtam Dougot, a turnémenedzserünket, szólni akartam neki, azonnal szerezzen orvost. A jelek szerint legalább négy csigolyám kimozdult a helyéről.
Alig bírtam játszani, mert hihetetlen fájdalommal járt a gitár megtartása. A következő pár hétben nem is mozdultam meg a színpadon, csak álltam egy helyben. A cilinderemet mélyen a szemembe húztam. A kimozdult csigolyák túl magasan voltak, túl közel a koponyámhoz, így a masszőr nem rakhatta helyre őket. Átestem életem első akupunktúrás kezelésén. Nagyon sokat segített. Minden egyes koncert előtt kezelésbe vettek, plusz hetente még néhányszor meg utána is, még vagy pár hónapig. Amíg a fájdalom nem szűnt meg, úgy mászkáltam, mint valami rozsdás Bádogember.
Annak az éjszakának nem ez volt az egyetlen fájdalmas következménye. Azután, hogy elvesztettem az eszméletemet, Tommy és Nikki fotókat készített rólam, az arcomról, ami fölé Tommy belógatta a tökeit. Másnap csináltak pár másolatot a felvételről, aztán a csapatunk majdnem valamennyi tagjának adtak belőle egy példányt. A végén ez a fotó szolgált belépőkártyaként [a közös turné további részében]. Az egész világ láthatta, hogy megtökölték az arcomat!
(Idézet innen: Slash with Anthony Bozza: Slash, Cartaphilus Könyvkiadó, 2008., Szántai Zsolt fordítása)