Cseh Tamás: Egyszer Erdély Miki is lejött hozzánk a fiait meglátogatni. Miki úgy ismerete a térképet, hogy sehogy. Azt gondolta, Veszprémben leszáll a vonatról, ott belép egy ajtón, és a Bakonyban van. Állt ott, a veszprémi vasútállomáson, aztán bérelt egy fuvarost. Felült a szekérre, és mint a taxisnak, bemondta a címet: Bakonybél, indiántábor. Mi ugyan itthon elmondtuk neki, hogy a Gerence és a Gella összefolyásánál táborozunk Bakonybélnél, mégis három napig kocsikáztak. A bakon ott trónolt Erdély Miklós meg a felesége, Szenes Zsuzsa meg a kutyájuk. Képzeld csak el, középkori utazást rendezett magának a hatvanas években. Pénze volt, a kocsist fizette, a falvakban megszálltak, és három napig bolyongtak. Az is lett a neve: Aki Három Napig Bolyong Az Erdőn, és az a csoda, hogy a harmadik napon ránk bukkant. Vagyis mi láttuk meg, és elfogtuk őket. Miklóst kikötöttük, és ő órákon át lógott a kínzócölöpön. Akkor még nem tudtuk, hogy a sziúk nem használtak kínzócölöpöt, a síkságiak örültek, hogy van tüzelőjük, nemhogy kínzócölöpöt farigcsáljanak.
Béczes László: Emlékszem erre a fotóra, mármint Erdélyre, még a szája is be volt kötve.
Saját fiai is kínozták, hiszen indiánok voltak, az apjuk meg csak egy fehér betolakodó. Zsuzsa kicsit pityergett is, mert látta, hogy a Miki szenved. Fájt neki, a Mikinek, de tartotta magát, és amikor a kötelet kivettük a szájából, akkor ordított, mint az őrült. Kiabálva előadott egy értekezést a szabadságról, a kötelekről, a véletlenekről. Meg sem próbált szabadulni, komolyan vette a játékot. Performanszot csinált ott rögtön. Fantasztikus nap volt.
Erdély legendás figura. A hatvanas évek avantgárd művészetéről szólva újra és újra előkerül a neve, mit tudott ő?
Olyan aspektusból látta a világot, hogy azt irigyelted, és legszívesebben másolni szeretted volna. Egy pillanatra sem érzékeltette, hogy ő több, mint bárki is, miközben szellemesebb és szabadabb volt mindenkinél. Gyarló ember volt, mint bármelyikünk, és zseniális játékos, aki a szellemekkel volt beszélő viszonyban. Művész volt minden idegszálával. Egy Salvador Dalí elbújhatott volna mellette, csakhogy Mikinek nem volt módja arra, hogy a világ dobjára verje mindazt, amit művelt. Minden mozdulatában ott bújt az ember tragédiája. Rendkívüli módon vonzódott az avantgárdhoz és a legújabb kori megnyilvánulásai formákhoz. Ha mint indián emlékezem meg róla, azt mondom, Nagy Varázsló volt. Ma már tudom ezt. Akkor csak elfogadtuk, mert a fehér embert el kellett fogadni. Erdély Miklós a fehér emberek nagy álmodója volt. Nem isteníteni akarom őt, nincs erre jogosítványom, soha senkiért nem rajongtam fölöslegesen. Életem során általában ki tudtam választani a jó embereket, ebben ritkán tévedtem. Pedig tévedhettem volna, hiszen a sors hozott elém ilyet, olyat, amolyat.
Innen idézve: Cseh Tamás – Bérczes László beszélgetőkönyve. Új Palatinus Könyvesház, 2007.