Ezeket mutattam Dizzy [Gillespie]-nek. Kölcsönös volt a dolog, de azért én sokkal többet tanultam tőle, mint fordítva.
Bird [Charlie Parker] mellett sem unta magát az ember, mert zsenialitása mellett olyan humora volt, például amikor brites kiejtéssel beszélt, hogy meg kellett veszni tőle. Ennek ellenére nem volt könnyű vele, mert állandóan megpróbálta átrázni az embert, meg folyton tarhált, hogy fussa drogra. Állandóan levágott, persze csak kölcsön, whiskyt, heroint vett rajta, vagy ami épp eszébe jutott. Ahogy mondtam: egy pénzéhes csirkefogó volt, mint a zsenik legtöbbje. Minden kellett neki. És amikor rájött a heroinéhség, bármire hajlandó volt, csak hogy hozzájusson. Megdumálta a fejem, levette rólam a lóvét, de ahogy kihúzta tőlem a lábát, a következő sarkon megint előadta valakinek ugyanazt a szomorú históriát, hogy ki kell váltania a zaciból a csövét, és azt is megvágta. Soha semmilyen kölcsönt nem fizetett vissza, úgyhogy ilyen értelemben kolonc volt az ember nyakán.
Egyszer otthagytam a lakásban, elmentem suliba, és mire hazaértem, a tróger zálogba csapta a bőröndömet, és ott ült a padlón bólogatva, mert már be is lőtte magát. Egy másik alkalommal az öltönyét tette zaciba, hogy heroint vegyen, és az enyémben tipegett le a Three Deuces-be. Én viszont kisebb voltam nála, úgyhogy mikor kiállt a placcra, a zakó ujja egy tenyérrel a csuklója fölött végződött, a nadrág szára meg egy arasznyival a bokája fölött harangozott. Akkoriban az volt az egyetlen öltönyöm, úgyhogy kénytelen voltam a lakásban maradni, amíg ki nem váltotta a sajátját, és vissza nem adta az enyémet. De képes volt egész nap így császkálni, csak hogy meglegyen a heroinja. Bár az is igaz, hogy azt mondták, úgy játszott aznap este, mintha szmoking lett volna rajta. Ezért is szerette Birdöt mindenki, és ezért viselték el a marhaságait. Minden idők legnagyobb alt szaxofonosa volt. Óriási, zseniális zenész, de ugyanakkor a világ legnyálasabb és legpénzéhesebb csirkefogója is. Nem hétköznapi figura volt.
Egyszer bementünk az „utcába” játszani, és Bird másik oldalán valami fehér kurva ült a taxi hátsó ülésén. Bird elég rendesen be volt már lőve, csirkét falt, az volt a kedvenc kajája, whiskyt ivott hozzá, és rászólt a tyúkra, hogy közben furulyázzon neki. Én akkoriban nemigen voltam szokva az ilyen dolgokhoz, szinte még whiskyt sem ittam, ha jól emlékszem, a cigizést is épp csak hogy elkezdtem, a drogokhoz meg hozzá se szagoltam, mert még csak 19 éves múltam, jóformán azt se tudtam, mi az. Na szóval, Bird kiszúrta, hogy feszengek. Megkérdezte, hogy van-e valami bajom, hogy zavar-e, amit csinálnak, és mikor megmondtam neki, hogy igenis zavar, mert nem lelkesedtem érte, hogy előttem figurázzanak, tudod, mit felelt a tróger? Azt, hogy akkor fordítsam el a fejem, és ne figyeljek rájuk. Nem akartam hinni a fülemnek. Ez egy olyan kicsi taxi volt, mindhárman hátul ültünk. Hát hova a francba fordíthattam volna el a fejem? Végül kidugtam a fejem az ablakon, ezek meg űzték tovább az ipart. Bird még a zabálást sem hagyta abba közben. Hát szóval ilyen fazon volt.
Innen idézve: Miles Davis/Quincy Troupe – Miles: Önéletrajz, 2004, Park Könyvkiadó, Szentgyörgyi József fordítása