Tom Waits talán legegyedibb művészi vonása – amitől valóságos anti-Picasso –, ahogy az alkotói életét összefonja az otthoni élettel, olyan szellemes bájjal. Az elképzelés homlokegyenest ellentmond minden sztereotípiának a zsenik vélt működéséről – a robbanékony interperszonális kapcsolatok, az ihlethez felemésztett (elsősorban női) életek szükséglete, az alkotás nyomán hagyott fájdalmas pusztítás. De Tom Waits nem ilyen. Szívbéli kollaboránsként sosem állt a kreativitás és a prokreativitás közti nehéz választás elé.
A Waits-házban minden egy kupacban áll – ömlik ki a konyhán, ami egyben az iroda is, ugyanitt fegyelmezik a kutyát, nevelik a gyerekeket, írják a dalokat, és itt öntik a kávét a vándor prédikátoroknak. Minden hatással van a többire valahogy.A gyerekek aztán biztosan nem terelték el a kreativitását – inkább újabb ihlet forrásaiként hatottak. Waits emlékszik, mikor kislánya segített egy dal megírásában.
„Busszal utaztunk be L. A.-be, és kint nagyon hideg volt. A sarkon állt egy transznemű személy, hogy politikailag korrektek legyünk, apró top volt rajta, és kilógott minden középütt, súlyos szemfesték meg festett haj és nagyon rövidke szoknya. És ez a srác, vagy csaj ott táncolt egymagában. És a kislányom látta ezt és azt mondta: »Tényleg nehéz lehet úgy táncolni, mikor fázol és nincsen zene.«”
Waits fogta a lánya pompás megfigyelését, és megírt belőle egy „Hold On” című balladát. A kimondhatatlanul fájdalmas reményt sugárzó dalt Grammy-díjra jelölték, és a Mule Variations album sarkköve lett.
Innen idézve: Mac Montandon: Tom Waits – Álmodban ártatlan. Fordította: Dányi Dániel. Cartaphilus Könyvkiadó, 2006.