Magas sarkú csizmában, feszes felsőben flangáltunk Hollywoodban, de magunkra vettünk mindent, amivel sokkolni lehetett a Rush rajongóit, meg a Led Zeppelines dinoszauruszokat. 1979-et írtunk, és úgy gondoltuk, a rock and roll már halott. Imádtuk a Mott the Hoople-t, a New York Dollst, a Sex Pistolst; csupa olyasmit szerettünk, amit rajtunk kívül nem sokan. Alkoholban pácolt agyunkkal úgy gondoltuk, a miénk a legmenőbb banda, amely valaha létezett. Magabiztosságunknak (és alkoholizmusunknak) köszönhetően a Starwoodban lenyomott pár koncert után tapadtak ránk a fanatikus groupie-k. A nevünk? London volt, de valójában már mi voltunk a Mötley Crüe – jóval a Mötley Crüe megszületése előtt.
A zenekar a postán terjesztett életrajzában írja magáról.
Amikor Nikki, Mick, Tommy és Vince összeállt, azonnal létrejött valami varázslat, és megszületett a Mötley Crüe.
A négy előadóművész kreatív zsenije olyan újszerű zenével állt elő, amelyet egyhamar nem lehet elfelejteni. Zenéjük, színpadi előadásmódjuk jelentős hajtóerőt képvisel a rockban. A dalaikban feldolgozott témák a hétköznapi élet mozzanatait tárják a közönség elé, kifejezik azokat az örömöket és tragédiákat, amelyekben a mai ifjúságnak része lehet. A Mötley Crüe pontosan az, amire a nyolcvanas évek fiataljai vártak – zene, amire mozogni lehet, szöveg, amely kifejez valamit, és külső, amilyennel csakis hősök rendelkezhetnek.
A Mötley Crüe a rockon belül nem a lázadást, sokkal inkább a forradalmat képviseli. A Beatles hangzásvilágát jeleníti meg, melyet a nyolcvanas évek igényeinek megfelelően új energiákkal töltött fel.
Innen idézve: Mötley Crüe & Neil Strauss: The Dirt. Fordította: Szántai Zsolt. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.