Luther [Monroe Perkins, JC gitárosa] normál helyzetben nagyon toleráns ember volt. Tisztán emlékszem arra, hogyan viselkedett abban a periódusban, amikor [az amfetaminok okozta] drogfüggőségem miatt destruktív tettekre ragadtattam magam. Egyszer, amikor fejszével nekiestem a motel falának, hogy átjárót nyissak Marshall Grant szobájába, Luther csak ült, figyelt, mosolygott, majd a hangjában őszinte álmélkodással így szólt: „Ezért pokolra jutok! Én mondom, pokolra jutok!”
[...]
Ami a részleteket illeti, ezekbe most nem szeretnék belemenni. Már írtam róluk, beszéltem róluk, számtalan interjú során szóba kerültek. Lezártnak tekintem valamennyit. Őszintén megmondom, elegem van abból, hogy a régi sztorikat ismételgessem, különösen azóta, hogy időközben már a harmadik nemzedék teszi fel nekem a kérdéseket. Zavaró, hogy szembesülnöm kell a ténnyel: sokak szemében az a fajta „motel-vandalizmus”, aminek én voltam az előfutára, a rock ’n’ roll lázadás egyik megnyilvánulása, a fiatalos hév ártalmatlan, sőt, egyenesen bálványozható megmutatkozása, a konvenciók elvetésének bizonyítéka. Az én esetemben szó sem volt ilyesmiről. Nálam mindez sokkal mélyebbről fakadó, sokkal sötétebb dolog volt. Az én esetemben az erőszak nyilvánult meg.
Innen idézve: Johnny Cash és Patrick Carr: Önéletrajz. Fordította: Szántai Zsolt. A fordítást az eredetivel egybevetette: Szántai F. Andrea. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.