Egy este Bono, az U2 énekese jött át vacsorára néhány közös barátunkkal. Bono társasága olyan, mintha egy vonat étkezőkocsijában vacsorázna az ember – az az érzése támad, hogy mozog, megy valahova. Bonóban egy ókori költő lelke lakik, óvatosnak kell lenni a közelében. Ha felmordul, a föld is beleremeg. Mellesleg zugfilozófus. Hozott magával egy rekesz Guinness sört is. […]
A hírnévről beszélgettünk, és egyetértettünk abban: az a legmulatságosabb abban, ha az ember híres, ha nem akarják elhinni, hogy tényleg ő az. Warhol nevét is emlegettük [korábban Kerouacét]. Warhol a pop-art királya [nem mondod?]. Egy műkritikus Warhol fénykorában egyszer kijelentette: egymillió dollárt ad annak, ki egyetlen szemernyi reményt vagy szeretetet mutat Warhol munkáiban mint olyasmit, ami fontos.
******
Az alkonyatban sétáltam. Borongós volt az idő, de mámorító. Az utcasarkon egy óriási, girhes macska kuporgott egy betonpárkányon. Egészen közel mentem hozzá, de a macska nem mozdult. Szerettem volna, ha van nálam egy üveg tej. Szemem és fülem tágra nyitva, tudatom teljesen éber volt. New Orleansban először a sírkereteket, a temetőket veszi észre az ember – hátborzongatóan hangzik, de az egész város legjobb részei közé tartoznak. Az arra járók igyekeznek a lehető legcsöndesebben viselkedni, hogy ne zavarják az ott lévők álmát. Görög és római stílusú szarkofágok – palotához hasonlatosan építtetett mauzóleumok, a titkos enyészet fantomszerű jegyei és jelképei –, nők és férfiak kísértetei, embereké, akik vétkeztek, meghaltak, és most a sírokban élnek. A múlt itt nem múlik el olyan hamar. Sokáig halott lehet az ember. A kísértetek a fény felé sietnek, szinte hallani a súlyos lélegzetüket – szellemek, akik mind igyekeznek valahová. New Orleans nem olyan, mint sok más város, ahova ha visszatér az ember, nem találja meg a régi varázst: ebben a városban még megvan. Az éjszaka elnyelhet, de nem bánt. Bármelyik utcasarkon megtalálhatod egy-egy merész, ideális dolog ígéretét, mert mindig éppen kezdődik valami. Minden ajtó mögött illetlenül örömteli események zajlanak, vagy kezébe tett fejjel zokog valaki. Lusta ritmus lebeg az álmatag levegőben, a légkör rég megélt párbajoktól, előző életekben lezajlott szerelmektől lüktet, egyik cimbora segítséget kér a másiktól. Látni nem lehet, de az ember tudja, hogy ott van. Valaki mindig éppen elmerül. Mintha mindenki ősi déli famíliák leszármazottja lehetne. Vagy az, vagy vadidegen, külföldi. Nekem tetszik ez így, ahogy van.
Sok helyet szeretek, de New Orleanst mindegyiknél jobban. Minden pillanatban ezernyi különböző arcát mutatja. Bármelyik pillanatban belefuthat az ember egy ismeretlen királynő tiszteletére rendezett rituáléba. Kékvérű arisztokraták pocsolyarészegen támasztják a falat, vonszolják magukat a csatornában. Még ezeknek is vannak olyan észrevételeik, amelyekre érdemes odafigyelni. Nincs olyan cselekedet, amely itt ne volna helyénvaló. A város olyan, akár egy hosszú vers. A kerteket árvácskával, rózsaszín petúniával, ópiumot adó növényekkel ültették be. Virágfüzérekkel ékes szentélyek, fehér mirtuszok, bougainvillea és lila oleander ébreszti az érzékeket, itt higgadt és tiszta fejű az ember.
[…] Az ördög eljön ide, és sóhajt egy nagyot. New Orleans. Régimódi előkelőség. Nagyszerű hely arra, hogy felháborító életet éljen az ember. Semmi sem számít, soha semmi sem bánt, nagyszerű hely arra, hogy igazán nekimenj a dolgoknak. Itt ha valaki letesz eléd valamit, azt akár meg is ihatod. Remek hely a meghittségre, a semmit sem csinálásra. Olyan hely, ahova eljöhet az ember, abban a reményben, hogy kiokosodik – etetheti az adományért sereglő galambokat. Nagyszerű hely arra, hogy lemezt vegyen fel. Muszáj, hogy az legyen – legalábbis úgy gondolom.
*******
Ott kezdtem el tájképeket festeni. Rengeteg tennivalónk akadt. Már öt gyerekünk volt, gyakran kimentünk a tengerre, csónakáztunk az öbölben, kagylókat ástunk ki, sok délutánt töltöttünk a Montauk melletti világítótoronynál, átmentünk a Gardiner-szigetre – Kidd kapitány elásott kincsét kerestük –, bringáztunk, gokartoztunk, szekereztünk, moziba és piacra jártunk, sétálgattunk a Division Streeten, sokszor átmentünk a festőparadicsomba, Springsbe is, ahol De Kooningnak volt műterme, anyám lánykori nevén vettünk ki házat, és jól elvoltunk, baj nélkül. Az arcom annyira nem volt közismert, a nevem azonban sok embert kényelmetlen érzéssel töltött volna el.
Azon a héten jártunk New Jerseyben, Princetonban, ahol díszdoktori címet kaptam. Bizarr kaland volt. David Crosby valami okból azt gondolta, hogy miattam eljön. Crosby egy új szuperbandában játszott, de én még abból az időből ismertem, amikor a Byrds tagjaként játszott szerepet a nyugati parti zenei életben. A Byrds játszotta lemezre a Mr. Tambourine Man című dalomat, és a lemez a slágerlisták tetejére jutott. Crosby színes, kiszámíthatatlan figura volt, olyan köpenyben járt, mint Mandralomat, a varázsló. Nem sok emberrel tudott szót érteni, és [nem inkább: de?] szép énekhangja volt, értett a harmóniák felépítéséhez. Már akkor a halál mezsgyéjén imbolygott, és képes volt akár egy egész emeletes bérházra ráhozni a frászt, én mégis nagyon kedveltem. A Byrdsbe nem illett bele. Összeférhetetlen alak volt.
Innen idézve: Bob Dylan: Krónikák (Első kötet). Fordította: Révbíró Tamás. Park Könyvkiadó, 2005.