Nat Hentoff: A jazz már veszített a varázsából a fiatalabb nemzedék számára?
Bon Dylan: Nem hiszem, hogy a fiatalabb nemzedék valaha is vonzónak találta volna a jazzt. Különben meg nem is tudom, kik tartoznak ehhez a fiatalabb nemzedékhez. Szerintem be se engednék őket egy jazzklubba. A jazzt amúgy is nehéz követni. Ezzel azt akarom mondani, hogy a jazzt szeretni kell ahhoz, hogy követni lehessen. Az én jelmondatom pedig az, hogy sose kövess semmit. Nem tudom, mi a fiatalabb nemzedék jelmondata, de úgy gondolnám, hogy a szüleik lennének a minta. Mit mondanának például egyes szülők a gyerekeiknek, ha azok egy üvegszemmel, egy Charlie Mingus lemezzel és madártollal teletömött zsebbel állítanának be? Megkérdeznék tőlük, hogy kit követnek. A szegény gyerek meg csak állna ott kukán, vízzel telt cipőben, csokornyakkendővel a fülén, a köldökéből ömlene ki a korom, és azt felelné: „Apa, én a jazzt követem.” Mire az apja valószínűleg azt mondaná: „Fogj egy seprűt és takarítsd fel ezt a kormot lefekvés előtt.” A gyerek anyja meg azt mondaná a barátnőink, hogy „A mi kis Donaldunk a fiatalabb nemzedékből való, bizony.”
Az 1966-os Playboy-interjúból idézve: Bob Dylan: Interjúk. Szerkesztette: Jonathan Cott. Fordította: Baló András Márton. A fordítást az eredetivel egybevetette: Várady Soma. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.