„Az első időkben „fémforgács-teknót” játszottunk, de mióta (a napi sokórás gyakorlásnak örök hála) a zajszeres tudásunk vetekszik a második ipari forradalom gyárainak fülsértő decibelszintjével, már a „fémkohászat-hárdkór” kifejezés írja le leginkább a zenénket” – írták egy e-mailinterjúban a harmadik koncert után.
A három Győr-Moson-Sopron megyei kis faluból (Sikátor, Hövej, Fertőhomok) származó srác a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Tanszékén találkozott először egymással, majd nem sokkal később Marinetti Futurista kiáltványával is, amely két történés megváltoztatta az életüket. Addig ingyenboros és -pogácsás kiállítás megnyitók, kolesszoba mélyi örök monitorfények, „helyi levegős” blázok, lila ködös okoskodások, a Matula Magazin életvezetési tanácsai, mangák, animék és hasonló satöbbik között tengették a napjaikat. Aztán történt valami. A már említett valami. Hosszú felsorolás állt össze a fejükben egy gondolattá.
„Meg fogjuk énekelni a munkától, örömtől, vagy a lendülettől felkavart nagy tömegeket: megénekeljük a forradalmak sokszínű és sokhangú áradatait a modern világvárosokban; megénekeljük a fegyvergyárak és vad villamos holdaktól megvilágított hajógyárak vibráló éjszakai tüzét; a mohó állomásokat, melyek füstölgő kígyókat nyelnek el; a csavart füstjük szálán felhőkre függesztett műhelyeket; a hidakat, melyek mint óriási tornászok kapaszkodnak át a folyókon s késpengeként villognak a napfényben; a kalandos gőzhajókat, melyek a látóhatárt kémlelik, a széles keblű lokomotívokat, melyek mint hatalmas, csövekkel kantározott fémlovak toporzékolnak a síneken, és sikló szállását a repülőgépeknek, melyek légcsavarja zászlóként csattog a szélben, s úgy tapsol, mint a lelkes tömeg.”
Hogy a gondolatot aztán tettlegesség kövesse, ahhoz még az is kellett, hogy az egyikük ipari formatervező barátnője lomtalanításkor begyűjtse a művészetnekvalót egy platós kisteherautóval és egy műhelyhez vigye. Ott aztán nekiessen a rosszvasaknak, tűzhelynek, motorbicikli-váznak és -motornak etc., hogy minél felismerhetetlenebbé darabolja szét, végül ilyen-olyan, hangkeltésre alkalmas szemétszobrokkál hegessze, csavarozza és drótozza össze őket.
A tárlatmegnyitóra a csaj egy csoporttársának tágas, jól berendezett, zenekari próbahelynek is használt pincéjében került sor. Vagy ötvenen zsúfolódtak be a kábé annyi négyzetméteres helyiségbe. Mindenki hozott magával kaját, piát és az illegális szerek is felülreprezentálták magukat. A magyar szkreccsbajnok, DJ Sikátor előtt került sor a performanszra, amiben mindhárom srác aktív részt vállalt. Ha a fémes csörömpölés kétségtelen zenei érdemei nem is arattak osztatlan sikert, a legközelebbi lomtalanításkor az anyaggyűjtést már nem a barátnő kapacitálta.
A srácok a következő pincebulit már eleve koncertként hirdették meg. Fémhordókat állítottak a talpukra, a bordás radiátort döntötték neki a falnak, különböző fémtárgyakat, csöveket, dobozokat tettek egy asztalra stb., majd minden kezük ügyébe kerülő alkalmatossággal dobolni kezdtek rajtuk. A gitárszólókat egy fúró-, egy csiszológép és egy flex bevetése helyettesítette. Mégse ez jelentette a koncert csúcspontját, hanem a rendőrség megjelenése. A pincéből az éjszakába kiszűrődő zajok hallatán valamelyik szomszéd csendháborításra hivatkozva bejelentést tett.
A zene tehát megvolt, már csak a név hiányzott. Megvetették és -hányták magukban a Geek Pride Day-t, de aztán, mint mondták, megvetették és le is hányták volna magukat, ha nem utalnak vele a vidéki gyökereikre és a futurizmusra is egyben. Sajnos azonban az ötödik pincekoncert előtt beszüntette a működését a Falusi Futurizmus. A barátnő ugyanis összejött azzal az egyetemista csoporttársával, akinek a szüleié volt a hely. Őket meg kipaterolta onnan. „A szaraitokat meg vigyétek innen el még a héten! Szombaton lomtalanítás lesz. Ha még akkor is itt büdösítik a pincét, kirakom őket az utcára, aztán széthordják a C-kategóriák! Értve?” De a srácokat ekkor már nem érdekelte a dolog. Véget ért a vizsgaidőszak, hetek kérdése és naptárilag is nyár volt. Tűztek haza falura.