Zseniális, géniuszra, szellemóriásra, lángelmére valló, fantörpikus, korszakalkotó, rekettyésjáró... Mondjatok már egy-két szuperlatívuszt, bazdmeg!
Úgy van, hogy szanaszét szopatnak honunk-szerte,
A pofámba üzemel X tévé szennye.
Én meg eszem és a számba ragad a szar,
A csaj meg média-javallta faszit akar.
Nem is értem, mér' nem botlom olyan pinába,
Kinek minden jobb érzésű arc tövig bevágna.
És hogy, hogy nem, a seggem buszon utazik:
Érem nincsen, mert a számom a huszadik.
A resti-szenyó meg a lépcsőre fröccsen,
Mind tahó gecinek titulál körben.
Na de az agyam ritmusán hullámzik a város –
Cikázik bennem az anyag és világos:
Nem akarok semmit másnapra hagyni,
Meglesz még máma, bár túl sok vele a fakszni.
Hát szólok: a faszomra ránevelem a világot!
Olyan MC-t, mint Niksim, még nem látott!
Korrekt, adekvát bizonyíték számos,
Mert ahogy körém zárul e város,
Bennem a közlés rögvest formát talál,
Új erő sarjad, cimbimmé szottyad a halál.
Igen, szavam mélyenszántó, mint eke, mi forgat váltva!
Akárha nyelvem volna három, a számba,
És olyan rímekbe botlik, mely nem usás licenc,
Mc nem használja még kilencvenkilenc.
Hogy hogy vagyok?
Ó köszönöm e kérdést, köszönöm szépen!
Semmi különös, mi különös volna,
Minden olyan, mint régen.
Nevem József, Jánosváros a becses hazám,
Minden nőre raklap koton költődik lazán.
Amúgyis hetente történik valami,
Hangom hangfalból százszámra hallani.
Mondanám, ha pesti metró-pista volnék,
De csak megyeszékhelynyi magas ez a szószék.
Teringettét, ánusz-arcú nőnem közel s távol,
A Dj szett közben kazettát másol,
A pultoscsaj szaga koleszkonyha,
A szekuriti jelzi: fülem orromba nyomja,
Mert a neve körül a szövegkörnyezet,
Olyan, mit e százötven kiló nem szeret.
És vélik holmi egyenruhás egyen-rapperek:
Hogy az élet jenki példát másolva kerek.
Hiába hát, hogy nevem száz házfalra írva.
Szólok: bekaphatod, anyád is ezt szívja!
A kiadó persze cenzúrát javasol,
Lóvét akar merni, tesz rám magasról,
Bevezetne hallgatói lélektanba:
Diszkó-hangzás, női vokál, hakni-falka.
Hát olyan jól nevelten közlöm, mint szabad:
Az összes „bazdmeg” a szövegen belül marad!
De néha jöhet az a minden pontján trendi-mendi
Buksza, kinek a szájában fallikus candy!
Tetszene persze, s tegyük fel, hogy tetszik,
Ha helyzet van, ha az élet mellém fekszik.
És elszippan az agyam pár spangli útján:
A bézból satyi a fejemen rögtön turbán.
És a szeráj mindahány női tagja
Az altáji megdolgozást tőlem akarja.
És ahány színezet csak telik tőle,
Koktél formába rakja elém a bárpult őre.
És nyílt adásban sárgarépát hányok,
Majd követik példámat a táncos lányok.
És míg a készlet tart, míg áll az ellen hadsorba,
Én masnit kötök a durcás arcokra.
És megindul az agyamban a tartalom,
Igen, most lehetnék zseni, de baszhatom!
Hisz úgy zuhanok az éjszaka mélyére,
Mint kinek a sárgaföld a mértéke.
Szólok: a makkomból ha faszlé csöppen,
Nem szégyen, ha ráindultok többen!
Hisz magyarok vagyunk, áldott közhely:
Piros szemek, fehér zaj, elő a zölddel!
A haza persze az, ahol lehetek önmagam,
Ámde ebben az országban aligha van
Valamirevaló lehetőség, alkalom,
Hát középső ujjba végződik az alkarom!
Ma már legeltem skaccokkal rétnyi gyepet,
Itt vagyok hát, bárki bátran szerethet!
Ha nem, hát cuppanjon a seggemre az arca,
A magamfajta a szart is ritmusra szarja!
De mintha nem beszélné a nyelvemet senki,
Hiába készül napokig a kurva cetli,
Miről szónokolnék bucifejű mikrofonnak,
De a reményeim napszám fogynak.
Kérdem: te most akkor lenni zokni?
Punnyad-agyú, tévé-mustraképes zombi?
Vettél kedden fűnyírót a tömblakásba?
Agyad levendulaillatú sörbe mártva?
Hogy a feketék rapjén fuxos lóvé-panír?
Nálam meg az ezres a legnagyobb papír?
És a fejem körül a tarka felület
Csak egy kukásautó lilája lehet?
Tudok persze néhány mondatnyit angolul,
Ám a magyar mellett segélyre szorul.
És ha vesztes is maradok, büszkén teszem!
Az vagyok, ki voltam, ha babér nem is terem.
De a csaj, a sör, a haverok hada szeret,
Még ha a tényállás pedig csak az lehet:
„Igazi rapper”, áll mindenki oklevelén,
Önmagam a tolvajhad közepén hadd legyek én!