A Bëlgáról 1998-ban egy Katona József utcai pincében hallottam először. Az I&I stúdióban voltunk, itt készült a Nyelvterület nevű zenekar demója, Titusz és Mango rakta össze irodalmi rapprojektünk lemezre kerülő számát. Már el is felejtettem az Ovi című Bëlga-számot, ahogy a mi zenebohóc karrierünk sem izgatott igazán, amikor az EST FM-ben egyre sűrűbben játszották az Ovit. Viccesnek találtam, de nem hatott meg, ahogy saját projektünk sem tetszett igazán. Térey Jánossal és Peer Krisztiánnal volt egy egy-két fellépést megélt irodalmi projektünk. A sörözések alkalmával összeírt poénokból csináltunk két estet, hogy úgymond ne vesszenek kárba a dumák. Mangóval dolgoztunk főleg, de mintha Titusz is segített volna ebben-abban. Szóval mire a Bëlga Majd megszokod című lemeze 2002-ben megjelent, már túl voltunk a rapprojekten, áldottam az eget, hogy gyorsan lekoptunk a témáról, mert azonosulni ezzel a hiphop-mesemondással finoman szólva sem sikerült. Két teltházas koncert és a még évekig tartó noszogatás ellenére is úgy éreztem: béna volt ez az egész, ha már modor, akkor inkább egy százhúsz éves kávéházban kapjak koffeinmérgezést, mintsem kapucnis pólóba [van ilyen? – értetlenkedés by NEBAM] bújva noszogassam a DJ-t, hogy toljon valami tökös alapot… Ne ily halált adj, Istenem! De szerencsére a Bëlga nem volt béna, nekik jól állt az indulati költészet és a sísapka is.
Innen idézve: Poós Zoltán: Táskarádió: 50 év, ötven magyar sláger. Rózsavölgyi és Társa, 2010.