1975-öt írunk. Ekkor a zenekarát még nem The Police-nak hívják (majd úgy másfél év múlva), hanem Last Exit-nek.
Élő műsorunk egyre jobb, s hamarosan a jutalmunkat is elnyerjük haladásunkért. Andy Hudsonnak sikerül bejuttatnia bennünket a baszk tengerparti San Sebastian dzsesszfesztiváljára. Két évvel ezelőtt a Big Band sikeresen szerepelt ott, és Andy tartotta a kapcsolatot a szervezőkkel. A fesztivál egy hétig fog tartani, és július vége felé kezdődik. Izgalmas hír ez nekünk, életünk első külföldi fellépése. Új roadjaink, Paul és Jim is izgatottak. Egy szakasszal továbbvihetik a fantáziájuk kiélését. Úgy számítják, három napba és három éjszakába kerül, mire átjutunk a furgonnal és a felszereléssel a spanyol határon. Olyasmink, hogy vámárubizonyítvány, nem lévén, a cuccot lazán táborozási kellékeknek kell álcázni. Paul és Jim kénytelen lesz felfüggeszteni a macsó szerepkört, míg a vámon át nem mennek. Fölvetem, hogy kössenek pettyes kendőt, és tanulják be a „Viva España” szövegét. Nem vevők a javaslatra, főleg mivel nekem hanyagolnom kell a szárazföldi utat, repülni fogok San Sebastianba. A háromnapi út ugyanis egybeesik az utolsó három tanítási nappal, s mivel már így is iszonyú sokat lógtam a színházi munka miatt, nem akarom a jó Nővér idegeit tovább feszíteni. A többiek persze azt hiszik, felvágok, s noha a saját zsebemből fizetem a repülőjegyet, hangulat van. Gerry a roadokkal és a „táborozási kellékekkel” együtt fogja rázatni magát, Ronnie és John pedig Ronnie kocsijával megy.
Első tanítói évem aránylag sikeres volt. Nem rúgtak ki, sikerült dolgozó zenészi pályámat megőrizni, előadóként is fejlődtem, és életben tartottam a Last Exit-álmot. Megszerveztem, hogy a fesztivál után találkozom Francesszel Londonban, és együtt töltjük a nyarat. Amint a gép úton Spanyolország felé felszáll a newcastle-i repülőtérről, úgy képzelem, úton van a karrierem is. Tyneside eltűnik a felhőtakaró alatt, irány a nap. Viva España!
Az én utam Londonon és Párizson át aránylag fájdalommentes, de a compadrék délre vezető útja lerobbanások, légkondícionálatlan közlekedési dugók és Don Quijotéhoz méltó abszurd kellemetlenségek pokoli odisszeájának bizonyul. Amikor végre találkozunk, kiderül, hogy még inkább persona non grata vagyok, mint azelőtt. Egy Cuba Librével és Sangriával öntözött este aztán visszaterel a nyájba, s miután a három nap összes viszontagságát elmesélik, összekapaszkodva, részegen mászunk föl négy emeleten át a két padlásszobánkba egy panzió tetején, mintha csak a Pireneusokat hódítanánk meg. Hármunkra jut egy szoba, és nem sokat alszom: először is mert fel vagyok dobva, másodszor mert fingokkal szaggatott embertelen hortyogásszimfóniában van részem. Amikor a spanyol fény beömlik az ablakon, pocsék macskajajra ébreszt, s noha tudom, hogy még mindig szélmalomharcokkal csatázunk, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Innen idézve: Sting: Széttört zene. Fordította: Gy. Horváth László. Európa Könyvkiadó, 2004.