A kilencvenes évek igazából 1991-ben kezdődtek meg.
Ebben az évben, amikor a későbbi Muse-tagok először ragadtak hangszert, öt oxfordi diák Radiohead néven kiadta első kislemezét a Parlophone lemezcégnél. Bár a kritikusok már a korai szakaszban elismerték őket – amikor még On A Friday néven próbálták felkelteni az érdeklődést a heti bibliák, az NME és a Melody Maker utolsó oldalain –, az igazi siker csak később érkezett el számukra, miután kiadójuk nagyon bölcsen időt és teret hagyott nekik arra, hogy egy újabb morcos, alulteljesítő vidéki banda helyett valami sokkal érdekesebbé fejlődhessenek.
Még ugyanabban az évben egy másik felfutóban lévő banda gyűjtögette az ambícióit: a Marquee klub reflektorainak fényében debütált a Manic Street Preachers. Kihirdették a grandiózus tervüket, hogy csak egy lemezt készítenek (ezért olyan hosszú), s a debütáló duplalemezből 16 millió példányt adnak majd el, aztán feloszlanak – ez ugyan nem sikerült, de legalább megmutatta, hogy az általános rosszallás, a közöny és az ambíció hiánya mégsem satnyította el teljesen a brit zenét. Fanatikus rajongótábort építettek ki, akiket elvarázsolt olcsó csillogásuk és provokatív kiszólásaik.
Valójában 1991-től a brit független zenei szcénát olyan bandák özönlötték el – ugyan néhány érdekesnek és kifejezetten tehetségesnek tűnt –, amelyeket egyetlen dolog kötött össze: teljesen képtelenek voltak arra, hogy nyomot hagyjanak a világ színpadán. A felhígult dance-rock szereplők, Jesus Jones és az EMF voltak az egyetlen olyan új előadók, akik képesek voltak némi hatást gyakorolni az amerikai zenei listák felsőbb köreire ezekben az években, és ez nem volt túl jó jel. A madchesteri (Madchesternek nevezték a Manchesterben fejlődő zenei színteret) acid zenei kitörés szépen áthidalta a szakadékot a tánczene és a rock közt, de ennek a kitörésnek jóval kisebb hatása volt a brit zenére, mint a legnagyobb bajnokai várták volna, elsődlegesen az olyan túlművelői miatt, mint a Stone Roses és a Happy Mondays, akik szervezetlenek és kaotikusak voltak. Nem voltak világhódítók, csupán az egójuktól hajtott bulis arcok és életművészek. Még ennél is kevésbé volt az az ezredfordulón megjelent shoegaze (cipőbámuló zene – ezt nem kell magyarázni – a szerk.): ezeknek a fiatal fiúknak és lányoknak az égvilágon semmi mondanivalójuk nem volt, és a tartalmatlan, mormoló, halkra kevert énekük és effektekkel terhelt gitárjátékuk csak arra szolgált, hogy még inkább fokozza a már meglévő kábulatot.
Tehát az amerikaiakra maradt, korántsem első ízben, hogy életet – és később tragikusan és elkerülhetetlenül halált – oltsanak a rockzenébe. Ez 1991-ben, az underground csináld magad munkamoráljának és egy jelentős kiadó pénzelésének köszönhetően, összejött az „egy generációban egy ilyen van” zenekar, a Nirvana formájában.
A trió középpontja – az eladhatósági szempontokat kialakítóktól nagyon is támogatva – a zavaros frontember, Kurt Cobain volt, a férfi, akinek a dalai kifejeztek valamit, amire csak kevés rocksztár volt valaha is képes. Cobain volt a kívülállók, a jogfosztott tinédzserek hangja, a magányosok, a mérgesek és az elidegenedettek szócsöve. Tulajdonképpen önnön magát testesítette meg a dalokban, az eltorzult test lüktetését minden egyes izomban. A gitárja nem volt más, mint a düh csatornája. Ezt a metal-punk-pop-hardcore keveréket, ami a szerény, seattle-i Sub Pop kiadó köré szerveződött, nevetségesen „grunge”-ként aposztrofálták, ami teljesen félrevezető kifejezés rá nézve, mégis megragadt.
Természetesen a grunge zene sokkal több volt, mint csupán a Nirvana – ahogy korábban a punkrock esetében, ezúttal is lehetett azon vitatkozni, vajon véget is ért-e azzal, hogy beszivárgott a divatmagazinok oldalaira és a nagy példányszámú újságok cikkeibe. Bárhogyan is, tagadhatatlan, hogy ennek a nagykaliberű triónak az USA esőáztatta, északnyugati államából, Washingtonból rendkívül nagy volt hatása – és a kultúra egyéb jelentős szintjein is. Azon felül, hogy a kezdetét jelentette valami újnak, a Nirvana képviselte a csúcspontját a bimbózó underground vonulatnak, ami a nyolcvanas években már Amerika különböző szegleteiben érlelődött. Közvetlen leszármazottai voltak az olyan hálátlanul kezelt zenekaroknak, mint a Black Flag, a Minor Threat, a Hüsker Dü, a Sonic Youth és a Pixies. A Nirvana egy mozgalom végét jelentette (az alternatív zene független kiadása a kevés számú kiválasztott számára), de egyben egy másik kezdetét is (alternatív hangzású zenekarok tömeges piaci megjelentetése a nagy kiadók jóvoltából). A Nirvana földcsuszamlásszerű változást hozott a rockzenében. A jelentős kiadók rádöbbentek erre, függetlenül attól, hogy értették-e a zenét vagy sem, és mint a hatvanas évek ellenkultúrája vagy a hetvenes évek punkrockja esetében, a legjobb generációformáló rock 'n' roll a valódi elégedetlenségből tört elő – és a grunge esetében már nem akartak kimaradni belőle. Így kezdődött meg az alternatív kultúra olyan nagy mértékű kifosztása, ami azelőtt soha nem fordult elő a rockzenében.
Attól függetlenül, hogy a grunge durva és túlreklámozott cirkusszá vált, a Nirvana zenéje tüzeket lobbantott lángra. A belőlük felszakadó hangzavar egyszerre volt friss, ám rongyos, egyszerre erős, ám törékeny. Új volt, és rokonszenvet váltott ki mindenkiből, aki kicsit is képes volt átérezni az alulértékelt Cobain világát. A Geffen kiadó erejével a hátuk mögött a Nirvana egy olyan hangzásvilágot alkotott, ami a Black Sabbath sötét gitárrifjeiből, a Black Flag testiségéből és hangerejéből, illetve a Beatles popdallamaiból táplálkozott, és kiadtak egy albumot, a Nevermindot, ami követendő mintája lett az elkövetkezendő évtizedben kibocsájtott anyagoknak. Az vitatható volt, hogy a grunge véget ért-e a Nevermind megjelenésével, de egyértelműen megszűnt létezni akkor, amikor Cobain véget vetett saját életének 1994 áprilisában. Egy könyörtelen világnak, a rock ’n’ rollnak a modern mártírja volt ő. Ezzel annyi volt az 1987-90 közötti, ihletett és egyszersmind kissé lökött Sub Pophangzásnak (Mudhoney, Tad, Green River, Nirvana), és helyette sablonos rockzenét játszó, beleerőltetős balekokat (Stone Temple Pilots, Silverchair, Bush) foglalkoztató kiadóvá vált.
Még mielőtt a Nirvanát szétvetette volna mindaz, amit zenéjükben kifejeztek, nagyot robbantottak, és a repeszeiket a Föld mind a négy sarka felé szétrepítették, így inspirálva az új generáció lázadóit, hogy ragadjanak gitárt, alapítsanak zenekart, hogy megkíséreljék kimondani a kimondhatatlant, társadalmi státusztól, földrajzi elhelyezkedéstől és hajviselettől függetlenül. Ahogyan előttük a Beatles sem, ügy a Nirvana sem az a tipikus munkásosztálybeli banda volt, amelyik diadalt akart aratni a többi osztály felett. Egyszerűen csak megtették, és ezáltal váltak példaképpé. A Nevermind és a telt házas koncerteket hozó áttörés, a „Smells Like Teen Spirit” kislemez bebiztosította, hogy az elkövetkező években a zenei listákat, mint egy rosszindulatú daganat, mindenféle béna grunge banda lepje el. Egy újabb, frissebb generációja jelent meg azoknak a színfalak mögött váró bajkeverőknek, akik olyanok akartak lenni, mint a Nirvana (nyers, igaz, gyönyörű), ám anélkül, hogy igazán olyanok lettek volna. 1991 a punk megtörésének éve volt (a Sonic Youth dokumentumfilmet adott ki ezzel a címmel: The Year Punk Broke). Visszavonhatatlanul megváltozott minden a rockzenében, legyen ez jó, vagy sem. Mindazonáltal változnia is kellett.
Innen idézve: Ben Myers: Muse – Az Univerzum lüktetése (Eredetileg: Inside The Muscle Museum). Fordította: Tölcsér Borbála. Silenos Könyvkiadó, 2010.