1975 közepére Bowie bebábozódva élt, elvágta magát a való világtól és érzelmeitől. Roeg I993-ban ezt így fogalmazta meg Tony Parsonsnak: „Az jelentette az igazi problémát számomra, hogy szinte megközelíthetetlen volt – ezt most nem érzelmileg, pusztán fizikailag értem. Minden sztár köré torlaszokat emelnek, működik egy zsiliprendszer, hát persze, csakhogy a Bowie-t körülvevő rendszer különösen masszívnak tűnt.”
Bowie ki akart törni, de egyelőre még nem találta a kifelé vezető utat. Még rosszabb volt a közönség elvárásainak súlya, akik számára ő egyet jelentett a megbotránkoztatással. Hogy tudna Bowie visszahúzódni, hogy tudná visszafogni magát, ha egyszer lénye leglényege az abnormális dolgok határainak feszegetése volt? Az, hogy mentális betegségekkel sújtott családból származott, valamint hogy vonzották a különc, kiszámíthatatlan, és – e manapság divatos kifejezéssel élve – ,,borderline” személyiségek (amire a legjobb példa akkoriban Iggy Pop volt), azt jelentette, hogy Bowie maga körül mindenütt őrületet látott: mind a valódi, mind az elképzelt fajtából.
Eme érzelmi nyomás súlya alatt elméje kezdett összeomlani. Jóval negyvenöt kiló alatt volt, mást nem evett, csak paprikát, amit dobozból kortyolgatott tejjel öblített le. „A hűtőm ezekkel volt tele – idézte fel Bowie 1998-ban. – Amikor épp nem hallucináltam, ültem a földön a sötétben, csak az ajtóba épített, kis fény világított, a késemmel a paprikát aprítottam, aztán paprikadarabkákat tömködtem a számba. Mindig hajnali 4-kor és délután 6-kor ettem. És a függöny mindig be volt húzva. Nem akartam, hogy a Los Angeles-i napfény belerondítson az öröklét vibrálásába.” A rettegő Coco időről időre megpróbált valami rendes ételt beleimádkozni, és ő volt az is, aki a riasztóbb kokós tivornyákon átsegítette, de itt nem nagyon volt mit tenni. Ez volt a gödör legmélye. „Mindabból, amit Coco elmondott nekem, csak arra emlékszem – idézi fel Hugh Padgham producer, aki jóval később egy már egészségesebb elméjű Bowie-val dolgozott együtt –, hogy reggelente felkelt, valahol rábukkant az összeroskadt Davidre, és azt a tükröt, amelyiken a kokain volt, odatartotta az arca elé, hogy meggyőződjön róla, lélegzik-e egyáltalán. Odatartotta a tükröt az orrához, hogy a lélegzete bepárásítsa.”
Az okkultizmus- és számmisztika-mániás Bowie állítólag a hűtőszekrényben tárolta a vizeletét, nehogy egy másik varázsló felhasználhassa a testnedveit, és valamiféle rontást bocsásson rá. Emellett nagy érdeklődéssel vetette bele magát a szovjetek által kidolgozott Kirlian-fotózás – e magát állítólagosan az emberi testben jelen lévő animalmagnetismus (avagy állati delejesség) áramlásának mérésére alkalmas technika – rejtelmeibe, mely technika az energiaáramlás kontrollálásának évszázadok óta birtokában lévő hindu okkultistáknak és tibeti jógiknak szánt válaszreakció volt. Az Arena 1993-as Bowie-száma leközölte a Bowie ujjhegyét és a nyakában lógó feszületet kokszolás előtt és után körülvevő mágneses mezőről készült Kirlian-fotókat. Az l975 áprilisából származó kép vagy egy hozzá igen hasonló fotó több mint két évtizeddel később az Earthling belső borítóján került felhasználásra.
„Akkoriban mindennap végtelenül sokáig ébren tudtam maradni. Kémiai szempontból minden bizonnyal emberfeletti tulajdonságokra tettem szert. Hét-nyolc napig is kibírtam alvás nélkül! – meséli Bowie az 1990-es években. – Persze ha az ember nap mint nap ilyen sokáig ébren van, a fenyegető, közeledő kimerültség természetes módon a hallucinálás állapotát idézi elő nála... akarom mondani: többé-kevésbé természetes módon. A hét végére az egész életem átalakult egy mitológiai karakterektől hemzsegő, nihilista fantáziavilággá, tele a hamarosan bekövetkező világvégéről és a küszöbönálló totális diktatúráról szóló gondolatfoszlányokkal. Elég durva volt.”
Innen idézve: David Buckley: Strange Fascination. David Bowie / The Definitive Story. Fordította: Vizi Katalin. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.