Amint a rövid életűség forgó spirálja 1989-ben a „létező szocializmussal” szabályosan porrá törte a hidegháború rendíthetetlen bizonyítékait, a berlini Fal bunkerekkel ellátott régiói mentén a Detroit-techno futurisztikus hangkísérleteinek újraélesztése következett be. Az itt keletkezett digitalizált változat nemsokára egy összekötő nevet adott a különböző dancefloor-stílusoknak. Ezzel egy időben a techno zene környezetében olyan ötlet örvendetes újraéledésének lehettünk tanúi, amelyet az újságok siránkozva temettek el. A „Love, Peace and Unity” vagy a „Világ karjai és lábai, egyesüljetek” mottó alatt a pincékből, bunkerekből és valaha népi tulajdonban lévő elárvult üzemi csarnokokból a „raving society” víziója gomolygott elő. Ez pedig nem volt más, mint a kreativitásnak, utópiának és iróniának keresztezése a szponzorok könyvelői realizmusával, akik (mint például az amerikai dohányóriás, a Reynolds – Camel) éppen ennek a szférának a marketingje számára próbáltak egy új üdvtant meghatározni.
Jürgen Lahrmann, a Frontpage nevű techno-magazin feje, a rave-gazdaság egyik legsikeresebb vállalkozója, ezt mondta: „Mi azonnal, kerülőutak nélkül akarjuk jól érezni magunkat. Mi többet akarunk átélni. Erezni akarjuk a színek illatát, ízlelni a hangzást, érezni a tárgyakat, látni az igazságot, nem akarjuk elhinni a hazugságokat, és azt akarjuk tenni, ami érdekel minket. Tolerancia, nyitottság, inspiráció, humor... öröm az újban és mély, bensőséges szeretet azok iránt a dolgok és emberek iránt, amelyeket jónak találunk – ezek a jellemző vonásaink. Mi úgy vetjük be a rendelkezésre álló technikát, hogy az a leginkább a szolgálatunkra legyen… A jövőnek a rave-társadalmat építjük, olyan társadalmat, mely megérti, amit ma mondunk. A társadalmi következmények beláthatatlanok, és legalább olyan nagyok lesznek, mint a hippik társadalmi hatása a hatvanas évek végére és a hetvenes évekre. [...] A mi ideálunk, amihez egyre közelebb kerülünk, egy rave-társadalom, csupa boldog emberrel, akik meg vannak elégedve önmagukkal és a betöltött szerepükkel. ’Do what you want to do’, vagyis ’Tedd, amit akarsz’ – ez a nyolcvanas évek ideálja, ami csak most valósul meg.” A Reynods dohánygyárat a techno-piacon képviselő marketingcég, a Megacult számára ez röviden és velősen ennyit jelentett: „a technóval egy az utunk, és Vele akarunk óriásira nőni.”
Így, megnőve a Reynolds valószínűleg valamivel nagyobb, mint a techno, de végül is mindketten egy kultúra képét adják, amely csak egyetlen irányban gondolkodik és mozog. „Fogyasztás” áll a táblán óriási betűkkel, ez mutatja miről is van szó – fogyasztani mindent, ami fogyasztható, beleértve a saját testet is. A 68-asok gyermekei felkapták szüleik emancipáció-igényét és azt pontosan a minta alapján, csak éppen annak idealista frázisait nélkülözve egy hedonisztikus életstílusként váltották valóra. Ehhez pedig megfelelő kísérőzenét alkottak a számítógépekkel vezérelt ritmusminták segítségével. Az pedig a generációs konfliktusok lehető legrosszabb formája, ha a gyerekek utánozzák a szüleiket, és eközben azok idealista limlomjait iróniával kezelik. Hogy ez a generáció a berlini Love Parade-del éppen egy totális tömegfelvonulásban ünnepli magát, aminek nagyságát mindenekelőtt a hátrahagyott szeméthegyek bizonyítják, az annak a szimbóluma, hogy Woodstockból „Raveland” lett. Ezt pedig lehet pesszimistán és optimistán is szemlélni. Mindenesetre ez egyértelműen megmutatja, hogy semmi sem marad az, ami volt, és semmi sem létezik, ami megmarad, vagy a rave generáció képszerű nyelvén fogalmazva: „The world raves on”, azaz „A világ el-rave-ül” – méghozzá riszáló fenékkel, és – biztos, ami biztos – síppal a szájában.
Innen idézve: Peter Wicke: A szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig. Fordította: Borbély Mária, Magyar István és Klément Krisztián. Athenaeum Kiadó, 2000.