„Úgy gondolom, a punk rock remek színház volt, és nem mondanám teljességgel pocséknak. A zene teljesen esetleges volt, mint háttérzene. Látni is kellett, ami történik. Nekem egy kicsit túlságosan imázsközpontú. Akár az 1960-as években: »Ráadjuk erre a bandára ezeket a göncöket, befestjük a hajukat.« Amíg a banda jó, nem érdekel, milyen színűre festik a hajukat.
Valószínűleg egy kicsit elveszítettem a kapcsolatot az itteni zenei élettel, de a történtek legnagyobb része egyébként is elveszítette a kapcsolatot Önmagával. Megint divathóbortok vannak. Egyik percben Bad City Rollers, azután punk rock, azután power pop vagy újhullám, és azzal vége. Az emberek megint címkéket ragasztanak a dolgokra. Elvis Costello. Hallottam a dolgait. Minél előbb látni szeretném élőben, csak ez érdekel. Nem izgat a producerkedés. Kedvelem Ian Duryt, belevaló fickó. Amíg itt történik valami, nem számít semmi más. A punkdologgal ott rontották el, hogy megpróbáltak négysávos felvételeket csinálni harminckét sávval. Mi bizonyos értelemben ugyanezzel próbálkoztunk. Megpróbáltunk úgy szólni 1964-ben, mintha 1956 lenne, ami szintén nem volt lehetséges. De végül csináltunk valamit, ami a sajátunk volt.”
Innen idézve: Victor Bockris: Keith Richards. Fordította: Tomori Gábor. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.