Valószínűleg a július 4-ei ünnepség utáni hétvégén történt. Kint vagyok a parton, és ki sétál arra a hullámtörésben, ha nem Jim Morrison. Levágott szárú rövidnadrágot viselt, ing és cipő nem volt rajta, a lábai a vízfelszínt csapkodták, ahogy közeledett. A UCLA-n Jim olyan 75 kiló lehetett, petyhüdt volt, és nem éppen kisportolt. Korábban úszott. De amikor a parton találkoztunk, 62-64 kiló körül volt, és ahogy megláttam, az jutott eszembe: „Ejha, ez a pasas jó formában van. Ez aztán izomzat.”
Odaköszönt: „Szia, Ray!" Én pedig mondtam neki, hogy jöjjön oda, üljön le mellém. Leül az indián ágytakarómra, én meg kérdem: „Szevasz, ember, mi járatban errefelé? Visszajöttél?” Mire ő: „Nem, el sem mentem. Itt voltam Venice-ben, Dennis Iakobs házának tetején füveztem meg acideztem, és számokat írtam.” „A mindenit, számokat?" – kérdeztem, mivel nem gondoltam, hogy ilyesmire is képes. Azt tudtam, hogy verselget, erre hirtelen dalszerző lesz belőle.
„Nagyszerűen nézel ki, haver. Hogy adtál le ennyit?" – kérdeztem. Mire ő: „Ahogy mondtam, acideztem. És nem ettem. A fejemben folyó rockkoncertet figyeltem. Ott ültem fent, néztem a partot, és ment a rockkoncert, én voltam az énekes, az én számaimat játszottuk, mögöttem egy teljes zenekar.” „Jól hangzik” – mondtam. „Na és a számok?” Ő meg elkezdett habogni: „Hát izé...” – „Ugyan már, ember – mondtam neki –, énekelj valamit!"
„Nem is tudom" – mondta. „Szégyenlős vagyok, meg a hangom sem valami jó." – „Nem jó a hangod?" – kérdem tőle. „Dylan világhíres a nyekergő hangjával. Úgyhogy gyerünk." Erre felpattan a takaróról, két kézzel beletúr a homokba, és ahogy a homokszemek peregnek ki az ujjai közül, becsukja a szemét, és belekezd a „Moonlight Drive”-ba. „Let's swim to the moon/ Let's climb through the tide." Es énekelte a dallamot. „Penetrate the evening that the city sleeps to hide / Let's swim out tonight love / It's our turn to try / Parked beside the ocean on our moonlight drive.” Mire felkiáltottam: „Hé, várj csak egy percet, ember, szinte hallom, mit is tennék ez alá!" Valami kis mollos, sötét, mélabús, funky, orgonás, lebegő cuccot.
Hát így született a Doors: Jim szövegeiből és az én mélabús zenémből. Nagyszerű szövegeket írt, igazi költő volt. Aztán előadta a „My Eyes Have Seen You”-t és a „Summer's Almost Gone”-t is, és az járt a fejemben, milyen csodálatosan illenek ezek a dalok a rock'n'roll műfajába és az akkordváltásokhoz, amiket kigondoltam hozzájuk. A „Summer’s Almost Gone"-hoz Bachot játszottam volna, és valami latinos, jazzes, lassú, bolerószerű témát. A „My Eyes Have Seen You" gyors, forró latin szám volt, a „Moonlight Drive” meg Jimmy Smith, Ray Charles, funkyorgona, lazaság és blues keveréke – és mindemellett a dalszövegekben ott volt a halál. A „Moonlight Drive”-ot így fejezte be: „Come on, baby, gonna take a little ride, go down by the oceanside, get real close, get real tight, baby gonna drown tonight." („Gyere, bébi, kocsikázunk egyet, lemegyünk az óceánpartra, összebújunk, bébi, megfulladunk ma éjjel.”)
Es mindezt pszichedelikusnak találtam – az LSD-vel felfogod, hogy élsz, de most csak ezt a fizikai testet töltöd ki, ami hetven vagy nyolcvan év elteltével tönkremegy. És számomra Morrison volt az első rock ’n’ roll szerző, aki a fiatalság egyenletébe behozta a halált – és ezt egyszerűen ragyogónak találtam.
Innen idézve: The Doors és Ben Fong-Torres: The Doors. Forította: Wold Péter. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.