Alighanem megtaláltam a rockzenéről magyarul olvasható legrosszabb könyvet. A bevezető így kezdődik:
A punk vérátömlesztő akciója óta a popkultúra majd minden területe a felnőttek számára is elfogadhatóvá vált. A hetvenes évek vége felé már a konzervatív ízlésű zenei körök sem zárkóztak el a popzene világától, így az fokozatosan „szalonképessé” vált, sőt a nyolcvanas évekre még az iskolai tananyagba is bekerült a popzene.
A rock mint életcél? A punk megjelenéséig senki sem gondolhatott életcélként a rockzenére, hacsak nem született bele a szórakoztatóipar világába. A rockzenészi pálya egy fiú számára egyet jelentett a prostitúcióval. A legrosszabb külsejű fiatalnak is nagy ösztönző erőt adott, hogy rockzenészként a világot jelentő deszkákon esélyei meghatványozódnak a lányoknál, míg az átlag kamasz egy szürke pont a rivaldafényen túl. A zenész csak letekint a színpadról, és az előtte sorjázó lányokkal szemezhet. Egy boldogító mosoly, egy buja pillantás előjele lehetett egy koncert utáni randevúnak a színpad mögötti szertár romantikus zugában. Még inkább sötét gyönyöröket örökített át a country és westem (C&W), a blues és a jazz (az éhezés zenéje) régi világa, ahol a fáradhatatlan, pénztelen közönség piáló maratonná fajuló estéken vett részt, és közülük a gyengébb jelleműek az amfetaminokig is a kemény drogokig is eljutottak.
Innen idézve: Alan Clayson: Rock – A legjobbak. Fordította: Bihari Balázs. Kulturtrade Kiadó Kft., 1994.