Ma is új szavakkal gazdagodott a szókincsünk.
A legtöbb helyen a Cream meg a Hendrix miatt szerették a Kapitányt, de volt, ahova csak azért hívták, mert hallottak róla. Jártunk egyszer a Világvégén. Az igazgató közölte, hogy minden jegyet eladtak. Egyetlen kérése volt, hogy addig ne játszunk, amíg mindenki nem jön be az ajtón és le nem ül. Hogy itt ez a szokás. Kinyitották az ajtókat, de a közönség csak nem akart bejönni. Egyszercsak becsattogott a helybeli főrockker, talpig műbőrben, lovaglócsizmában, és azt mondja: –„Tudjátok a Jelló Rivört? Mert, hogy amíg azt nem játsszátok, nem jövünk be. A Kapitány megkérdezte a dobost, ismeri-e? Az valamit hallott harangozni. Odament a zongorához, lepötyögtette, a zenekar meg rákezdte. Alig hasonlított az eredetire, de a Világvégén elég volt. Aztán már játszhattak bármit.
Időnként valami menő-benőnek a gyerekétől kaptunk levelet. Igazgatók, titkárok meg ilyesmi. Egy kiscsaj nagyon szívóskodott, az apja valami textilművek igazgatója volt vidéken. Háromszor is írt, hogy a cég kultúrházában lépjünk föl. A diri nem volt egy elvetélt ember, hallott róla, hogy a zenekarok újabban nem gázsiért játszanak, hanem feleznek a bevételen. Meg is egyeztünk szépen. Fele dohány a Műveké, fele a miénk. De amikor látta, hogy mennyi srác összejött, vérszemet kapott. Azt mondja: – „Kapitány úr! Ne engedjünk be több embert, inkább csináljunk egy másik előadást! Oké, így is lett, de a másodikra már nem jöttek be ötszázan, csak úgy háromszázan. Erre a pasi az előadás szünetében oda akarta adni nekünk a második koncert bevételét. Mire én bemondtam a mikrofonba, hogy nem játszunk tovább, mert az igazgató nem akar minket rendesen kifizetni. Ha még láttál prolilázadást! A helybeli főrockkerek letépték a fogasokat és azzal piszkálták az igazgató torkát. Pedig mind a Műveknél volt segédmunkás. A diri végül megadta magát és fizetett. Egész pontosan tizennégyezer forintot. Ahogy megkaptuk a lóvét a Kapitány kiment az ajtónállókhoz és mindenkit beengedett, akinek már nem volt pénze jegyre. Mert ott állt kint még az előző előadás közönsége is. Az igazgató tajtékzott, hogy most aztán végünk, följelent. Meg hogy ezt a pénzt a gyár az élüzem kitüntetésért kapta...
Föl is jelentett. Jött a távirat, hogy menjünk a Gorkij fasorba, ahol a zenészfőnök fogadott. Tudod az a figura, 150 és 152 centi között, a jellegzetes történelmi bajusszal. A Kapitányt alig tudtam fölverni, mert előző nap megint koncert volt, de azért végül pontosan megérkeztünk. Hajszálra nyolckor a diri kicsapta az ajtót. – „Na itt vannak!” üvöltött, és mutogatta a följelentéseket. – „Ne is tagadják! Megpofozták a textilművek vezérigazgatóját! Megzsarolták! Fölvettek tizennégyezer-nyolcszáz forintot! Hogy merik ezt megcsinálni? A konzervatóriumot végzett zenészek kétszázötvenért hegedülnek az EMKÉ-ben... Innen már bilincsben mennek el! Majd a bíróság elintézi magukat!!!”
Mondom neki, hogy nyolcezer volt az útiköltség, ötezret meg elkértek a technikusok. Nekem a Kapitánnyal csak száz-száz forint jutott.
Tajtékzott. – „Hazudnak! Csalnak! Lopnak! Rendőrrel vitetem el magukat! Irénke hozzon egy kávét. Kapitány mit iszik? Konyakot? Nincs? Irénke menjen le a Közértbe! Hogy merik ezt megcsinálni! Az ilyen emberektől meg kell szabadulni! Rendőrökkel vitetem el magukat! Na igyanak! Maguk férgek! Rágják a szakmát! Na most az egyszer megúszták! Szóbeli figyelmeztetés! De meg ne halljak hasonlót. Vas, van magának működési engedélye? Nincs? Na Irénke állítson ki egy gitáros engedélyt!” Ez a sokféle mind egyszerre jött ki belőle. Attól kezdve volt valami papírom...
Így utólag az az érzésem, hogy a hivatalnokok féltek a Kapitánytól. Negyven-ötven éves fejjel kijártak a koncertekre és föl sem tudták fogni, hogy ott áll egy ember gitárral és tízezer gyerek bármire képes érte. Ha azt mondja, hogy miniszterelnök akar lenni, akkor a vállukon viszik be a parlamentbe. Borzongtak tőle, nem értették, mire megy a játék...
... Ha komoly koncert volt, akkor a Kapitány úgy készült, akár egy Rubinstein. Akkor nem volt kártyázás, még a buszban is gyakoroltunk, mint például a Hendrix emlékkoncert előtt, amikor eljött az egész szakma Csepelre. A Kapitány ott nagyon kitett magáért. Az első tizenöt sorban, mindenféle vitrinbitnikek ültek, és én láttam rajtuk a félelmet. Mi lesz, ha a Kapitány lesöpör mindenkit és nem élnek meg többet a langyos kis dalocskáikkal?
De még a Tibiről a kidobógyerekről beszélni kell. Tudod, aki szétverte a villamosnál a pöckölő gyerekeket. Na belőle nagy gitáros lett...
Szóval a Tibi a Vasasnál boxolt, nálunk cipelte a cuccokat, meg őrizte az ajtót. Egyszercsak elkezdett sírni, hogy ő is gitározni akar. Mondom neki cipeld te inkább a cuccokat, jobban áll a misiló fejednek! Csavarozz, rámolj, pakolj, az kell neked! De csak fűzi a fejemet, hogy hallgassam meg. El is mentem hozzá, de sehol semmi, izgult a gyerek. El is feledkeztünk a dologról. Néha húztam, hogy az ilyen benga gyerek kezében hogyan áll a gitár. Na egyszer fölszedtünk egy táncosnőt, elvittük hozzájuk. A táncosnőt fölküldtük az asztalra, Tibi meg spanyolgitáron kísérte. Mázlija volt, mert összejött nála egy holtrészeg, de zeneértő társaság. Ott volt minden idők legnagyobb basszusgitárosa is. Meghallotta a Tibit és leesett az álla. Kért egy másik hangszert és elkezdtek zenélni. Nemsokára be is szervezték egy zenekarba. Gitárja nem volt még, de az egyik este a Petőfi Sándor kártyaklubban megráztam magam, nyertem tízezret és vettem neki. Akkoriban ilyen egyszerűen mentek a dolgok...
Innen idézve: Ómolnár Miklós: R. & B. Kapitány, avagy Pengék és Halak. Radics Béla, minden idők legnagyobb magyar gitárosa. Ifjúsági Rendező Iroda, 1986.