Nagy az én vétkem! Ha mára már odáig fajult a helyzet, hogy az embernek – mindenesetre nekem személy szerint mindenképp –, okádnia kell ettől az egész pitiáner, szürke és közhelyes csődtömegtől, amit jelenleg valami különös félreértés folytán underground vagy alternatív kultúrának neveznek, a gyomra is fölfordul az Animától, fejfájást kap a Goától meg a Drum ‘n Basstól, undorral vegyes szánalmat érez Müller Péter Sziámi újabb és újabb keletű szánalmas önpropagálásától, viszketni kezd a tenyere, ha meglát a színpadon egy-egy magát punknak tituláló taknyos kis idiótát, dührohamot kap, ha eszébe jut a „Gotan jelenség”, a kardjához kap, ha meghallja ezt a szót, hogy „Sziget” – nos, mindennek egyes egyedül én vagyok az oka.
Elérkezett hát a vallomás ideje. Nem hallgathatok tovább. Eljött az a perc, melyben végre a nemzet elé tárom szörnyűséges bűnömet.
1992-t írtuk. Abban az időben még egyszerű és becsületes anarchista voltam, nem pedig ez a leragadt kispolgár sőt, egyesek szerint gyanús félfasiszta alak –, mint manapság, és éppen megjelent a Genyó Szívó Disztroly névre hallgató botrányos újságom második száma.
Napjaim akkortájt a szokásos sértegetésekkel, szidalmazásokkal és gyalázkodásokkal teli cikkek lelkes megalkotásával teltek, tarkítva mindezt egy-egy pihenésképpen végrehajtott kedélyes közérti lopkodással.
Egyik este épp a jól végzett munka utáni kellemes ernyedtség telepedett reám, amikor váratlanul csöngettek.
Az órámra néztem. 12:30.
Bosszúsan másztam ki ajtót nyitni.
- Ki a fene lehet az ilyenkor?! – dünnyögtem fennhangon –, majd a kilincset lenyomva egy fekete hajú, sötét ruházatot hordó, szomorkás arckifejezésű ifjút pillantottam meg, aki félszegen álldogált a küszöb túloldalán, a kezében pedig legendás fanzinom frissen megjelent számát szorongatta.
Ráemeltem tekintetem, mire ő felém nyújtotta a kezét és váratlanul kijelentette, hogy ő a Liliomtiprók nevet viselő alternatív együttes vezetője.
Megvallom őszintén, nem különösebben jártam utána, hogy megbizonyosodjak állításának igaz volta felől.
A különös ifjú görnyedten állt, egyen-alternatív haja a füléig ért, s fedetlen hagyta sápadt, pőre nyakát.
A hideg is kirázott.
Ám még mindig nem ért véget számomra a megpróbáltatások sorozata, ugyanis legnagyobb ámulatomra e sajátos ifjú háta mögül, némi zavart köhécselést s torokköszörülést követően, egy másik fiatalember feje bukkant elő, hasonlóképp fekete ruhában és hátul pőrén hagyott nyakkal.
Azt hittem ott helyben elokádom magam.
- Bajban van a magyar underground mozgalom – tért rá rögvest a lényegre az elől álló ifjú –, s mi most azért jöttünk, hogy megvitassuk veled, hogyan is lehetne ezt az állapotot sürgősen és mihamarabb orvosolni. – Társa mindeközben bánatosan álldogált a háttérben, néha leverten bólogatott egyet, s esdeklő szemeit reménykedve függesztette reám.
- „Majd Ő!” – olvastam ki a tekintetéből. – „Majd Ő segít...”
Elhatároztam, hogy kemény leszek.
- Aludni akarok, srácok – mondtam nekik –, azzal egy határozott mozdulattal kilincsre zártam a lakásajtót.
Lehajtott fővel állok a nemzet ítélőszéke előtt.
(2003)
Innen idézve: Pozsonyi Ádám: Harcra fel! Szerzői kiadás, 2011.