A hátsó kertemben ülünk egy forró nyári estén, roston sült csirkét eszünk, és Todd Rundgrent hallgatjuk, amikor egy barátunk hirtelen a popzenét kezdi szidni. Az érvelése, amennyire követni tudtam, a következő volt: a popzene szar, mert szarok a szövegei, szánalmas, kamaszos klapanciák költészet helyett, és ha az egész ilyen szar, akkor már jobb olyan zenét hallgatni, amelynek van egy bizonyos funkciója, és nem álcázza magát semmi másnak, mint ami… Így aztán őt csak a house izgatja. A house nem nagyon vacakol a szövegekkel, és egyértelmű célja van, nevezetesen az, hogy amikor eldobod az agyad, akkor legyen mire táncolnod.
Hát, szerintem ez olyan, mint azt mondani, hogy mivel a legtöbb étterem vacak, vonjuk le a kézenfekvő következtetést, és ne is próbáljunk jó éttermet keresni, hanem a McDonald'sban reggelizzünk, ebédeljünk és vacsorázzunk. Na persze kétségtelen, hogy a szöveg az irodalmilag művelt poprajongó Achilles-sarka. Mindannyian átéltük azt a megsemmisítő pillanatot, amikor valamelyik szülőnk bejön a szobába, és gúnyosan, hitetlenkedő hangon megismétli azt a két sort, amit épp hallott a magnóból vagy a tévéből. „Ez akkor most mit is jelent? – kérdezte az anyám, amikor egyszer a Popslágerlistát néztem. – »Tekerd és nyomd/Ez a bumm-bumm-dong!« Mit gondolsz, mennyi ideig tartott, amíg ezt kitalálták?” És a helyes válasz – „Két másodpercig, és ez tökmindegy” – soha nem jut az eszedbe, úgyhogy csak odavakkantod az anyádnak, hogy kussoljon el, miközben magadban gyűlölöd Marc Bolant, amiért megkedveltette magát veled, miközben arról énekel, hogy nyomjad, haver, mer’ ez a bumm-bumm-dong. (Gyanítom, hogy a mai szülők is ugyanígy szólják le a gyerekeiket, és semmit sem változtat ezen az a tény, hogy a szóban forgó szülő, mondjuk, a T. Rexen, a Spandau Ballet-n vagy a Sham 69-en nőtt fel, és ennélfogva jobban tenné, ha leszállna az irodalmi igényesség magas lováról.
Mellesleg az én anyám egy olyan nemzedékhez tartozott, amelyik a „Mennyibe kerül az a kutyuska az ablakban”-ra táncolt – sőt arra táncolt és smacizott –, és ha ő képes volt játszani a sznobot, amikor meghallotta a „Get lt On”-t, akkor a sznobság olyan fegyver, amely mindenkinek a rendelkezésére áll. A gyerekeink ízlésének cikizése egyike a kevés örömöknek, amelyek megmaradnak nekünk, ahogy egyre idősebbek és fölöslegesebbek leszünk, és a kultúra peremvidékeire szorulunk.) A napközbeni munkám ellenére (vagy talán épp amiatt) engem nem izgat olyan nagyon a kedvenc dalaim szövege. Aretha Franklin „Call Me”-ja – amelynek az egész szövege nagyjából annyi, hogy „Szeretlek/Úgyhogy hívj fel, amint odaérsz” – a perdöntő érv minden arról folytatott vitában, hogy vajon lehet-e egy dal nagyszerű, ha a szövege a lehető legegyszerűbb, és nem is nagyon akartak mondani vele semmit. (Mármint perdöntő érv abban az esetben, ha valaki nem kíván rámutatni, hogy egy igazán jó dal szövege azért feltétlenül több kell hogy legyen pár olyan sornál, ami leginkább egy kurta és nem túlságosan ihletett telefonbeszélgetésre hasonlít. Na igen, de a „Call Me” akkor is egészen közel van ahhoz, hogy igazán csodálatos dal legyen, és hogy akkor mitől, az egészen megmagyarázhatatlannak tűnik.) Nem zavar, ha egyik-másik szót nemigen tudom kivenni, és boldogan elfogadok mindent, ami nem annyira gagyi, hogy szó szerint szégyelljem magam miatta.
Innen idézve: Nick Hornby: 31 dal. Fordította: M. Nagy Miklós. Európa könyvkiadó, 2003.