Beköltöztünk a házba.
Megkezdődtek a próbák, s azt vártuk, hogy az emberek majd bekopogtatnak hozzánk, s – szemükben őszinte csodálattal –, kérdésekkel halmoznak el.
- Mi ez? Miért? Hogyan? Hogyhogy? Hogy tudnánk mindehhez csatlakozni?
Ám semmi ilyesmi nem történt. A népek ostoba, fantáziátlan rutintevékenységeiket fojtatták, vizet húztak a kútból, kaszálták a rétet, bevásároltak a piacon, beteg gyermekeiket ápolták, főzték az ebédet, s teljes mértékben közönnyel viseltettek cselekedeteink iránt.
Egyre hangosabban kezdtünk el zenélni, s egyre többet, de csak azt értük el vele, hogy mikor a népek ablakunk alatt mentek el, befogták gyermekeik fülét, és sietősebbre vették lépteik ütemét.
- Elkeserítő! – mondotta Szomszéd, miután az ablakon kinézve tekintetével követett egy kendős asszonyságot, ki – noha kizárólag az ő kedvéért játszottuk el a „PAX! MIR! BÉKE!” című számot harmadszorra is –, szinte futólépésben haladt el a ház mellett, kockáztatva ezáltal a szatyrában lévő tojások épségét.
- Elkeserítő – ismételte búsan Szomszéd, majd még hozzátette: – Valamit tenni kell!
- Nem jól csináljuk, gyerekek – jegyezte meg Pénisz, ki épp egy, a konyhában talált, archív, negyvenes évekből származó bádog krumplinyomóból gyártott magának érdekes ruhadíszt. – Hiába várjuk, hogy ezek az ostoba nyárspolgárok majd eljönnek hozzánk, hogy meghallgassák a művészetünket. Nem, ez nem helyes taktika – helyezte maga mellé a kész végterméket. – Nekünk kell lépnünk. El kell vinni közéjük a kultúrát.
- Van egy ötletem – szólt ekkor Bánki. – Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.
- Összenéztünk Szomszéddal. – Nocsak? Bánki tud efféle népi bölcsességeket is? Eddig azt hittük hasonlatait kizárólag a hölgyekkel való intim kapcsolattartás témaköréből meríti. Csak nem történt vele valami komolyabb baj?
- Mit ücsörgünk itt a bús repkények alatt? – folytatta gitárosunk, s egy rántással félrehúzta a veranda ablakait elfedő zöld növényzetet –, Úgy viselkedünk, mint a kanos segédlelkész, ki otthon nyűglődik, s azt várja, hogy a kurva majd becsönget hozzá.
Megnyugodva tekintettünk egymásra Szomszéddal. Még sincs tán akkora tragédia, mint hittük.
- Mi lenne hát a teendő?
- Semmi különös – vonogatta a vállát Bánki. Mivel ők nem jönnek ide, majd mi megyünk hozzájuk. De ha törik, ha szakad, megismertetjük őket az underground kultúrával.
Burján Vince, hatvannégy éves helybéli lakos – foglalkozására nézve mesterember –, másnap igencsak elcsodálkozott, mikor a kocsmából hazafelé igyekezvén egy különös ifjú szólította meg. Az ismeretlen fiatalember a fején csak az egyik oldalon viselt frizurát, a másik oldali koponyarész pőrén virított, s bőrkabátja hajtókáján érthetetlen okból kifolyólag egy hullámos alakba görbített krumplinyomó díszelgett.
- „Kibaszott turista, pár nap az élet. Budapest, Budapest, szeretlek téged!” – mondta hirtelen hozzálépve az idegen, s meredten a szeme közé nézett.
- Hogy tetszik, kérem, mondani? – Hajolt közelebb az idős ezermester.
Pénisz lopva körülnézett, majd szótagolva megismételte:
- Kibaszott turista… pár nap az élet… Budapest, Budapest… szeretlek téged.
- Budapest! – Legyintett erre a megszólított. Tíz éve nem voltam már ott. Öreg ember vagyok én már kérem. Ritkán megyek ki a faluból.
Pénisz a fejéhez kapott, majd némi zavart hallgatás után így szólt:
- „Kibaszott turista megdöglesz, hidd el. Mert minden ember megdöglik egyszer!”
- No, de kérem! – méltatlankodott az idős ezermester. – Kikérem magamnak! Én nem vagyok turista. Mióta az eszemet tudom, itt élek Zebegényben. Már az apám is itt élt. Mióta áldott emlékű nagyapám – Isten nyugosztalja szegényt – tizennyolcban átköltözött ide Kassáról, egész családunk megbecsülésnek örvend. Úgyhogy én már szinte őslakosnak számítok itt.
Pénisz erre kissé feljebb emelte a hangját. Tekintetében megjelent valami vészjósló.
- „Arcok jönnek, és arcok mennek. Ne i nézd őket, felejtsd el őket!”
- Na ne mondjon már ilyet a fiatalúr! – húzta ki magát méltatlankodva amaz. – Én mesterember vagyok, kérem. Nekem muszáj észben tartanom, ki a jó kuncsaft. Már bocsánatot kérek.
Pénisz várt még vagy fél percig, majd szinte felsikoltott. Hangja tán még a vasútállomásig is elhallatszódott.
- „Pár nap az élet, s fél perc a halál. Senki sem tudja, hogy te is itt voltál!”
Az idős mester erre csípőre tette a kezét.
- Ezt aztán végképp ne mondja fiam, mert olyat ütök a fejére, hogy megemlegeti! Rólam itt mindenki tudja – s tán még Verőcén is közismert –, hogy annyira szép hangom van, hogy egyszer még a rádióban is szerepeltem. Épp ezért rólam itt tudnak, engem szeretnek, engem megbecsülnek. Úgyhogy – nyújtotta ki a karját –, hordja el magát, míg szépen mondom.
Innen idézve: Pozsonyi Ádám: Hogyan sértette vérig Szomszéd csávó a zebegényi kispolgárokat? (1.) In: Rebellió. Magánkiadós, 2009.