Som Lajos a magyar rockéletben betöltött szerepükről, a rájuk aggatott „manipulált szükségletzenekar” titulusról, de leginkább egy koncertjükről, ami csak szuperlatívuszokkal jellemezhető.
Az ország már kezdődő Piramis-lázban égett. Hőemelkedés volt még csupán de emelkedő görbével. Oda kellett volna figyelni rá. Főleg a szervező, rendfenntartó és rendező szerveknek. A megváltozott reakció, megváltozott életérzés kinyilatkoztatásából adódó őrületes bulik, veszélytelen és többnyire a koncert helyszínén ellobbanó visszajelzések, energialevezetések ártatlan voltára. Nem figyelt oda senki. Csak mindenki betojt, és rossz eszközökhöz nyúlt. Olaj a tűzre.
A tiltott gyümölcs zamatának esetleg egyszer és többé soha nem kóstolható élvezete országjáró vándorokká tette a Piramis-rajongók mozgékonyabb rétegeit. Portyázó szabadcsapatok, írta egyszer valaki. Beletrafált. A hasonlat olyan tökéletes, amilyen csak lehet. Száguldó szabadcsapatok, a rock hadserege. Vezérkar a Piramis. Sajátságos, szakadt egyenruhájukban, tiszta lélekkel és szívvel, mámoros aggyal (igaz, sokszor nemcsak a zenétől) próbáltak azonosulni velünk, és egy családdá egyesülni. Sáskajárás. Közösen taroltuk az országot. A Piramis zászlajára felesküdött nemzedék megváltoztatta a hazai rockélet felépítését. Divat lett a rockzene. Divatot csináltunk, igaz, közösen. De ez mindig is társasjáték volt.
Mi voltunk az egyetlen rockzenekar, az első, akit a tömeg úgy emelt a vállára, olyan magasra, hogy az addig gondosan felépített falat, mely hivatott volt a bizonyos elvárásoknak eleget tevő és bizonyos érdek-összefonódások részvevőit, az ide tartozó bandák érdekeit védeni, egyszerűen átléptük, és nem áttörtük. Látványosan felülemelkedtünk és megléptük. Önerőből. Nem kellett bakot tartania semmilyen állami cégnek. Nem kellett Keresztapa, sem a pénzt zsebbe segítő akciók! Lehet, hogy ez egyeseknek fájt és fáj még ma is!
Későbbi rockmagyarázok hiába ferdítik el ezt a tényt, átértékelve a saját magunk által festett portrénkat. „Manipulált szükségletzenekar.” Persze, a közönségünk szemében mi szükségszerűen nagyon is jók voltunk. Manipulálni pedig csak magunkat tudtuk, hogy minél jobban játsszunk és minél hitelesebben sugározzuk, képviseljük ideológiánkat és szövegeink újszerű, eredeti voltát. Hogy a tömeg ráérzett? Nem volt szükségünk – mint a mai sikergyártóknak –, hogy napról napra, mint papagájeledelt, csak bizonyos bandák létét éreztessék a tömegkommunikáció összes csatornáin. Akkor már tele volt velünk az ország, akkor már mögöttünk állt az általunk több száz koncerten megnyert és mindent maximálisan felvállaló új és régi arcokból álló, merőben újat akaró rocknemzedék.
****
Koncerttudósítás agyam egyik hátsó zugából: kivonulunk a színpadra. Megjelenésünkkor a tömeg egy emberként felüvölt és követel. Félelmetes energiák. A vas védőkorlátok, mint gyufaszál kerítéslécek, úgy roppannak szét. Hőség, tömeg, feszültség, kitárult szívek, lelkek. Egymásra nézünk, támadás. Szabadnak születtem. Vibrál a levegő. Sok irigy arcú kolléga hátul, na bumm. Támadás. Játszunk mámorban, őrületben. Sanyi, mint egy félisten, újra és újra magához öleli a tömeget, mindenkit lenyűgöz a temperamentumával, és olyan atmoszférát teremt, ami már tovább nem is fokozható. Nem látom a terem végét csak sejtem. És zenénk hömpölyög és beborítja a közönséget. Mindenütt arcok, szent révületben, üvöltő dervisekként áldoznak – immár, ki tudja, hányadszor – a rockzene Piramis által felállított oltárán. És megint mi vagyunk a főpapok. Janó szenzációs. Oldalt nézek, és látom flegmatikus arcát, rocketalon figuráját, amint Sanyi méltó párjaként, mint ék, fúródnak bele a tömeg szívének-lelkének-agyának kellős közepébe. Egy lírai dallal a „Szállj fel magasra” cíművel magunkhoz emeljük őket, majd egy kőkemény rock, a „Csak rövid idő” őrületével eltaszítjuk, beledöngöljük őket a ritmus, a hangok, az ének, a gitárvinnyogások szédületes masszájába. Péter, Pinyó és én. Mienk a hátvéd, az őrületet biztosító alap megszólaltatásnak nem mindig hálás szerepe. Bár ezen a bulin mindenki főszereplő. Csatakosak, izzadtak vagyunk.
A terem plafonja az akusztikai viszonyok javítása érdekében bedrapériázva. Valamelyik őrült félreértelmezi az „Égni kell” című nóta eszmeiségét. Repül a gyufa, és meggyullad a szövet. Megáll a kezem a gitáron. Ha most belobban a tetőszerkezet és az épület, pánik. 38000 ember, tömegpánik, letaposott arcok és bűnbakkeresés. Nem nehéz kitalálni, ki lenne. Szerencsére az anyag saját magától lezuhan. Nincs sérült, nincs anyagi kár, nincs számonkérés. Van, aki észre sem vette, még közülünk sem. Így a jó. Nincs baj. Megúsztuk.
És a buli megy tovább. Egy test, egy lélek ismét. Az utolsó nótákat Sanyinak nem kell énekelni, alkalmi dalárda 38000 torokból. Még a hajlításokat is tudják. Muzikális nép vagyunk. Mai budapesti népdalok. Most érzem, iszonyú erő van a kezünkben. Hogy jól játszunk, nincs hiba, tévedés, és mindenki még egy fokkal jobban is bármikori saját magánál. De még egy dal, az utolsó, a „Becsület”. Itt aztán elszabadul a pokol. Jancsi úgy gitározik, ahogy kell, iszonyú energiával sokkolja a tömeget. Apró malőr, húrszakadás, gyors gitárcsere, és mintha mi sem történne, a szóló megy tovább. Utolsó taktusok, Pinyóka leüti a végét. Ennyi.
Innen idézve: Som Lajos: Piramis-vádirat. Kacsa könyvek, 1989.