1975-re a rock ’n’ roll kezdett elhalványodni. A brit rock a dekadencia legváltozatosabb formáit felhasználva öngyilkosságot követett el, és a két legjobb amerikai együttes, a Sleely Dan és a Little Feat is túl voltak legjobb korszakukon. Ekkor tört elő a középnyugatról, az USA ipari központjából egy szokatlan, dübörgő, lüktető zaj: teljesen különbözött azoktól a zenéktől, amelyek a hetvenes éveket a hanyatlás évtizedévé tették – az elégedetlenség hangja.
„Talán messzebb látsz, mint én / Talán én máshogy látom a dolgokat! / Talán csak egy árnyék vagyok a falon... minden olyan alattomos / És semmit sem látok, amit szeretnék...”
Valójában nem sokat hallottunk a Pere Ubu-tól egy-két évig, amíg a punk el nem végezte alapos romboló munkáját. 1975 decembere és 1977 szeptembere között csak négy kislemezt jelentettek meg. 1978-ra mégis elérték azt, amit más együttesek meg sem kísérelnének: a világ egyetlen expresszionista rock ’n’ roll formációjává lettek – a rock és a modern konkrét zene elemeit olyan hangzássá összegyúrva, ami erejét a tudatosság popzene által azelőtt érintetlen szintjétől nyerte. Milyen ez a zene? Ha diagram formában ábrázolnánk, a Pere Ubu valahol a Captain Beefheartot és a Ramonest összekötő vonalon lenne. A zene, amit az Ubu 1978-ban csinált, egyszerre volt szív és lélek, test és szellem. Ebben az évben jelent meg a The Modern Dance – minden idők legjobb rocklemeze – és a Dub Housing: az érzelmi és ritmikai intenzitás kiemelkedő teljesítményei. Ekkor adták ki a Datapanik In The Year Zero-t, ami a korai kislemezek gyűjteménye. A Pere Ubu modern tánca részben a szorongás és az ipari pusztítás csontvázainak haláltánca, részben David Thomas bolondos ugrándozása, részben valód testi ritmus. Istentelen hangzás, ami önmagát táplálja és rombolja szét. A zene magára vette a félelem és kétségbeesés terheit. David mutáns bébiként gügyögve a kegyetlenséget dédelgette, indusztriális elembertelenedéssel játszadozott. A korai kislemezek csikorgó gitárjai az apokalipszis hangjait idézték a néhai Pete Laughner segítségével. A nagylemezeken előtérbe került Allan Ravenstine homályos, stilizált atmoszférát teremtő szintetizátora. A Dub Housing a ritmikai invenció csúcspontja volt, a New Picnic Time hangzása lazább, tágasabb. Az együttes elsodródott a tudatosság irányába, amikor a zseniális gitárost. Tom Hermant lecserélték Mayo Thompsonra, a Red Crayolából, aki talán a legnyíltabb teoretikus hajlamú rockzenész.
A most megjelent 390 Degrees Of Simulated Stereo 1976-79 között készült koncertfelvételeket tartalmaz. Hasznos útmutató lehet a rock ’n’ roll által a ’80-as években követhető irányok felé. A Heart Of Darkness, The Modern Dance, Street Waves és (természetesen) a Non-Alignment Pact elsöprő lendülete lélegzetelállító – megállíthatatlanul kegyetlen intenzitását a My Dark Ages szívbemarkoló sivársága ellenpontozza, ahol Tom Herman olyan idegtépő gitárszólót facsar ki, ami tisztán mutatja: miért ő a legeredetibb slide gitáros a korai bluesúttörők óta. Az album néhány drámai változtatásának egyike a Humor Me stúdióváltozatától feltűnően különböző verziójának latinos áradása: nem olyan merev és visszafogott, mint az eredeti, és David Thomas is kevésbé feszült és fenyegető.
Az album érdekessége a Can’t Believe lt (stúdiófelvételen nem jelent meg) szvinges lüktetése – a három gitár együttese a korai Grateful Deadre emlékeztet. Ezt és az Over My Headet, illetve a Sentimental Journeyt hordozható kazettás magnón rögzítették, ami egy elmosódott atmoszférájú kalózlemez hangulatát kölcsönzi a felvételeknek.
„Nem vagyok excentrikus. Beteg vagyok ettől a »hámozzuk meg a tojástejű«-t stílustól, amit velem csinálnak.”
David Thomas ezt már az utolsó csörtében jegyezte meg, amikor ez már úgyis elég nyilvánvaló volt. Néha úgy éreztem: kínzásnak vetem alá a szerencsétlent, mikor specifikus véleményeket és teóriákat próbálok meg kipréselni belőle. Miközben magyarázkodik, hangszínének változásai, karlengetései tökéletesen kifejezik tünékeny hangulatait. „Előadóművész vagyok. Vannak bizonyos képességeim a közönség szórakoztatására, a velük vad kommunikációra és mnghmmh...” Sokszor fejezi be mondanivalóját efféle elnyújtott nyögésekkel. A széken hintázva, lehunyt szemmel beszél – stílusa erőteljes és élénk, tele azokkal a vicces, hülyéskedő hangokkal, amiket a Pere Ubu lemezeiről jól ismerünk.
„Elbűvölő és szeretetre méltó jellem vagyok, ellenállhatatlan érzelmeket akarok kelteni a közönségben... a barátságosság hullámait, jó érzéseket – nem tudom, ez hogy hangzik, de nem baj. Nem vagyok intellektuális előadó. Érzelmi alapon írok, és így is érzékelem a dolgokat. Így nehezebb és ezért is kielégítő művészi szempontból. A szenvedő művész szerepe, aki szellemi rágógumit osztogat, olcsó és vulgáris. Az a fajta előadás, amit szeretek, egy nagy rakás alaktalan felfordulás. a legkülönbözőbb érzésekből és formákból való ki-be csúszkálás, ami fokozatosan valamifajta tökéletesség felé halad.”
„Zenédben különös vágyakozást érzek a jobb idők után. Talán úgy érzed, hogy rosszkor születtél?”
„Hát… nem is tudom. Mindenesetre van egy emocionális képem arról, amiben élek. Magam elé képzelek egy tájat. Ha ebben a tájban van egy hegy, akkor írnom kell egy dalt arról a hegyről. Néha nem sikerül... néha igen, de nem veszem észre, hogy mikor. Az Erie-tó – ahol élek – fizikai valósága egy érzelmi tájat jelképez bennem. Lent vagy a parton, rosszkedvű vagy, látod a vizet, nagy, lehajolhatsz hozzá és hazavihetsz a zsebedben egy vízmolekulát emlékbe.”
Ez mind a valódi időben zajlik, de nem feltétlenül érzelmi valóság.”
„Talán álmok?”
„Nem... tényleg sétálsz a parton, látod a halakat, a víz kifut a fövenyre érzed a színeket, az időt, a távolságot, felnézel és azt mondod: igen! A dolgok nem is olyan rosszak! Tudom, hogy ez nem valami mély dolog, de nekem jelent valamit. Ezzel érdemes törődni, nem az értelmetlen New York-i vagy londoni ügyekkel – nevetni a normális embereken és a vicces dolgokon, amiket csinálnak. Ezek ocsmány, kegyetlen, erőszakos dolgok. A művészetnek nem kéne ezekkel törődnie. Túl sok nyomorúság és rombolás van a világon – nincs helye az álerőszaknak, vagyis annak, amivé a művészetben az erőszak válik.”
Mindezek a molekulák, felvillanások és eufóriák benne vannak David Thomas dalaiban, és akkor még nem említettük a humorát. Bár azt mondja, nem törődik a jellemzéssel, nagyszerűen megragadja az emberi egón kívül álló lények érzéseit. Szavakkal leírhatatlan, ahogy a színpadon megszemélyesít egy dinoszauruszt, érzékeltetve a homo sapiens beszűkült vízióját ezekről az őshüllőkről. A dinoszauruszok is érző lények voltak, és valószínűleg teljes életet éltek. Mikor azt kiáltja: „A disznók költők!”, hajlamos vagy elhinni neki, hogy mikor a sárban fetrengenek és bárgyún bámulnak, valójában a csillagokat nézik és poétikus érzéseik vannak...
„Nem dühít, hogy az emberek megpróbálják túlbonyolítani a gondolataidat és szó szerinti magyarázatokat várnak?”
„Vannak, akik elolvasnak mindenféle menő könyvet, beleképzelik a dalokba, amit olvastak, és jól hangzó neveket aggatnak rá. Mi is a legújabb... ez a poszt-akármilyen strukturalizmus, vagy mi. Abszolút marhaság!”
David nincs elragadtatva a legutóbbi technikai újításoktól.
„Itt vannak ezek a Fairlight szintetizátorok... A hangzásnak nincs mélysége, semmi kapcsolata nincs az emberi érzelmekkel. Az egyetlen lehetőség, hogy versenyre keljünk ezekkel a hangokkal, ha azt mondjuk: Nézz, ráááám! Olyan okos vagyok, olyan szuper vagyok! Ezért kellett kitalálni a rapet. A mai zene egy csomó újrahasznosított kép, érdektelen szerelmi háromszögek és efféle hülyeségek.”
„Egyáltalán hallgatsz zenét?”
„Szeretem Richard Thompsont. Randy Newmant, a cajun zenét... Ilyesmiket hallgatok, de zeneileg nem befolyásolnak. A legtöbbször a saját dolgaimat hallgatom... azért nem állandóan, mert a feleségem meg szokta unni, és nem akarom veszélyeztetni a családi idillt!”
A nyughatatlan David Thomas, a Pere Ubu énekese, mint amerikai rock ’n’ roll figura, minden előzmény nélküli – logikátlan, alapvetően ártatlan és féktelenül boldog. Félénk exhibicionizmussal vonaglik a színpadon, miközben szatirikusan eljátssza a kövér ember idők során kialakult szomorú/komikus figuráját A dalok látszólag jelentéktelen témákat használnak fel és merészen jelentőségteljessé teszik azokat. Szomorúság és rácsodálkozás között ingadozva a semmiből csapnak le, és David belefeledkezve játszadozik velük. De úgy tűnik, ma nem tud közel kerülni a zene örvényéhez és zavarba jön saját izgatottságától.
„Elragadtattam magam, sajnálom, OK? Ne legyetek rám dühösek” – kéri a közönséget, az együttest és saját magát. Gúnyolódik vagy komolyan gondolja? Mindkettő – ez az a pont, ahol Lenny Bruce találkozik Oliver Hardyval. Thomas és a Pere Ubu alkotói területe kívül esik a történelem és a racionalizmus korlátain és végleg lemond a konvencionális rockzene módszereiről. Így előadásuk a véget nem érő humor, őszinteség és szánalom vidám, többrétegű megnyilvánulása.
Élőben látni a Pere Ubut elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük lényegüket – vagyis az érintőleges megfigyelések, mesék és gyarlóságok sorozatát, amely egyedülálló a zűrzavar beismerésében, a szeszélyességre való ürügyeiben és az abszurditás jókedvű elfogadásában. Az Ubu előadása nem alkalmas egy megfontolt gondolkodási folyamat fejlődésének vagy egy hidegen konstruált elbeszélésnek a nyomon követésére. A hallgatót a folyamatban való részvételre biztatják, de ha a figyelmed elkalandozik, néhány perc kihagyás után is fel tudod venni a fonalat. Legtöbbször annyira felette állnak a rock nehézkes korlátain, hogy kényelmetlen látni, ahogy az átlagos közönség megfosztja magát a képzelettel való szárnyalástól. A Pere Ubu direkt antitézise a „hűvös, távoli, furcsa” jelzőknek, amiket lusta agyú kritikusok és a közvélemény egy része rájuk aggattak Nem értem, mitől vannak megzavarodva. Ezek a dalok annyi gondolattal, az utóbbi negyedszázad popzenéjének olyan empatikus megértésével vannak tele, hogy az egyetlen probléma a bőség zavara lehet. Mindegyik szám túláradó és dinamikus, duzzad azoktól a riffektől és motívumoktól, amikből mások egy életre megélnének – az Ubu ezeket megrágja és kiköpi. Mikor túl nagy a kínálat ötletekből, amiket nem tudnak formába önteni, a pazarlás egyszerre eredménye nagylelkűségüknek és a szervezetlenségnek.
A Pere Ubu hasonlít egy rock ’n’ roll tükörteremhez: visszaveri a zene felületi feszültségeit és megszállottságát, és olyan képeket közvetít, amelyek bár torzak és csavartak, újabb és eredetibb jelentéseket hoznak felszínre, mint amiket az átlagos rocknyelvezet valaha is artikulálni képes. Jóindulatú zenei terroristák: garantáltan felráznak és széttépnek.
David Thomas a mikrofont kopogtatja és meghökkenve bámulja a közönséget, mintha mi lennénk a földöntúli látogatók egy másik dimenzióból és nem ő. Nem illik bele ebbe a világba, és nem azért, mert olyan nagy. Ezt a helyet nem olyanoknak építették, mint ő.
Mayo Thompson viszont nagyon is evilági figura. Elszánt és komoly, gyakorlatias és hatékony – eltökélten fut át a legváltozatosabb gitárakkordokon. Jelenlététől az eredeti Ubu hangzás alig változott. Sokat játszanak a legutóbbi The Art Of Walking LP-ről. Az erőteljes, rendíthetetlen, visszafogottan funky ritmusokat Ravenstine szintetizátorkommentárjai kísérik a háttérben. Az elektronikát átvezeti az etnikumba: afrikai, kínai, arab hatások visszhangoznak játékában. Ez régóta része volt az Ubu módszerének (lásd a Chinese Radiationt az első albumon), de e távoli hangok integrálása az összképbe sokkal hatásosabbnak tűnik most, túlszárnyalva a nyomasztó indusztriális homályt, az ipari tájképek felidézését, ami eredetileg védjegyük volt. Az Ubu Dance Party-ban Tony Maimone basszusról gitárra vált, és a két gitár lendülete előhozza a tánc/transz funk rejtett áramát. Az All The Time egy elbűvölően megszállott szerelmes dal. Az Animal Farm jó példa ritmikai szabadságukra – az ugrándozó vásártéri kavargás és a mániákus állathangok kontrasztja borzongató. A végső ráadás – az I’m So Happy vidáman spontán változata – előtt egy mélytengeri képekben bővelkedő szimfonikus költeményt hallottunk.
„Hányan hiszik azt, hogy ez egy bolondos dal a hínárról és a halakról? Hányan hiszik azt, hogy van valami mélyebb értelme?” – kérdezi David. Tartózkodás kizárva, úgyhogy mindkét kérdésnél feldobom a kezem. Azt hiszem, ez valami fontosat árul el a Pere Ubu-ról. Éretlen demokraták, és manapság ez az egyetlen fajta demokrácia – a rock ’n’ rollban, bármiben –, ami abszolút őszinte és értelmes. Szeretem őket ezért.
(Ez az 1981-es datálású írás a Deja Vu nevű fanzinban jelent meg valamikor a kilencvenes évek elején, valószínűleg egy angol nyelvű cikk fordításaként. Hogy pontosan kik csinálták a lapot, nem sikerült kiderítenünk, annyi biztos csak, hogy egész jó írások olvashatók a lapjain.)
