Az ember zenéje című 1979-es, főképp klasszikus zenéről áradozó könyv megfejti a tág értelemben vett rock-muzsika lényegét. Hozzá még egy Rolling Stones-koncertről is beszámol.
Vajon mi volt előbb: a hallgatóság, amely közösségi szórakozásra vágyott, vagy a bálvány, aki lehetőséget nyújtott rá? Indokolt kérdés. A rock and roll az ötvenes években bukkant fel, Elvis Presley volt az istene. A rock and roll a néger és fehér hagyományok keveredéséből született, tulajdonképpen country-zenébe és westernbe, meg talán egy csipetnyi folk-protestbe oltott rhythm and blues. Elvis kötekedő, agresszív, érzéki előadásmódja legalább annyira hisztériába kergette híveit, mint maga a zene. A fiatalok Elvisben lelték gyönyörűségüket, ő kergette kétségbeesésbe a szüleiket. A hatvanas években a Beatles-együttes – a négy liverpooli fiú, akik zeneileg otthonuktól távol, Hamburg hírhedt Reeperbahn-negyedében nőttek fel – visszavonhatatlanul megváltoztatta a popzenét.
Muzsikájukban több az eredetiség, mint Elvis számaiban, és stílusuk valószínűleg sokáig fog élni – épp azért, mert a főáramlat sodrától elszigetelten alakult ki. A Beatlesek közelebb álltak a kaliforniai virág-gyermekekhez, csalétkük nem a szex, hanem a pajtásság és az együttérzés. Elvis Mick Jagger és a Rolling Stones közvetlen előfutára, akik megadást követelnek, ahelyett, hogy csábítanának. Elképesztően nagy a távolság a Beatles Here, There and Everywhere és a Stones I Can’t Get No Satisfaction száma között.
Nem sokan fognak tiltakozni, ha azt állítom, hogy a rock-muzsikára világszerte a Beatles-együttes van a legnagyobb hatással ma is. Dalaikat mindenütt játsszák; kevés popzenésznek jutott ki ez a dicsőség, talán Presley az egyetlen kivétel. Eleinte az ő hangjuk is nyers volt, akárcsak Presleyé; később Paul McCartney lírai balladáinak és John Lennon erőteljes lendületének hatására új szelek kezdtek fújni a popzenében – a Please Please Me-től, a Yellow Submarine-tól az Eleanor Rigby-ig és a Sergeant Pepper’s Lonelyhearts Club Band-ig. Bármily változékony is a popzene, egyetlen amerikai együttes, például a Jefferson Airplane és a Greatful Dead (a hatvanas években San Franciscóban mindkettőt Bill Graham, a vállalkozó kedvű menedzser irányította a színfalak mögött) sem álmodott arról, hogy figyelmen kívül hagyja a Beatles ötletes újításait. Ringo Starr hetyke, öngúnnyal teli jó kedélyt hozott, George Harrison pedig felkarolta a szitárt, amely az együttes Banglades megsegítésére adott jótékony célú koncertjeivel együtt hozzájárult, hogy hindu-érzékenység ébredjen a nyugati fiatalok között.
A rock csaknem egy emberöltővel ezelőtt született, és bár a hetvenes években feloszlott a Beatles-együttes, stílusuk és dalaik ma is hatnak a rock fejlődésére. Angliában pszichedelikus követőik közé tartozik a Pink Floyd, a Cream és a Who együttes, míg mesemondó tehetségük örököse az Incredible String Band. Még a Rolling Stones-nak is, amely az Egyesült Államokban az agresszív, kultúraellenes mozgalom zászlóvivője, volt egy olyan korszaka, amikor zenéje a Beatles melegebb, gyengéd stílusából merített. Valószínűleg nem méltánytalan az állítás, hogy nélkülük nem lenne punk-rock, glitter-rock vagy astro-rock, és nem lett volna Altamont vagy Woodstock, ahol több százezer fiatal gyűlt össze 1969-ben; az is valószínű, hogy a Beatles példája, filmjei, életstílusa nélkül nem születtek volna meg az utóbbi években divatos, fényűzően színpadra állított, extravagáns, kosztümös rock-koncertek sem.
A rock részben annak köszönheti vonzerejét, hogy közös részvételt, együttlétet kínál. A fiataloknak, mint mindig, ma is szükségük van arra a megnyugtató érzésre, hogy társaik között vannak – a táncban is, a diszkóban is, mindenekfelett pedig a nyilvános koncerteken, ahol a hódolók hisztériája az előadás szerves része. Ez egyáltalán nem új jelenség: már az operadíváknak is megvoltak a maguk – gyakran fizetett – tapsolói. A tizenkilencedik században az előkelő fiatal arisztokraták kezüket-lábukat törték, hogy kifejezzék hódolatukat az olyan táncosoknak mint Marie Taglioni és Fanny Elssler. A rock-koncerteken a rajongók tömege a kollektív identitás kifejezése.
Egyetlenegyszer találkoztam személyesen a Rolling Stones együttessel. 1976-ban értesítést kaptam, hogy rendelkezésemre bocsátottak száz jegyet a zenekar Earl’s Court-beli hangversenyére: adjam el iskolám javára. Úgy éreztem, itt a megfelelő alkalom, hogy lássam, milyen is a Stones, és meg akartam köszönni gesztusukat. A hátsó bejáraton át érkeztünk az Earl's Courtba, amikor a kísérő-együttesek már befejezték műsorukat. Nagyon sokat meséltek nekem a Stonest körüllengő atmoszféráról, arról, hogy miféle emberek. Elegánsan, a rendelkezésünkre bocsátott hatalmas fekete autóban érkeztünk meg, és egyenesen az Earl’s Court mögötti garázsba hajtottunk, hasonlóképpen extravagáns kocsik mellett álltunk meg. Bár elég messze voltunk a teremről, az, amit hallottam, úgy hangzott, mintha a pokol tornácán lennék.
Oldalt, a szűk lépcsőn felmentünk az arénába, ahol mennydörgésig fokozódott a lárma. Ki akartam hámozni belőle a zenei tartalmat, de az észbontó zaj miatt nem voltam rá képes. Most fordult elő első ízben, hogy fizikai fájdalmat éreztem zenehallgatás közben. Alig ismertem fel valamit a hangokból, hangmagasságokból, zenei formákból. Teljesen eltérőnek éreztem a Beatles-együttes zenéjétől, amelynek igazi dallamvilága van, míg ez csupán gyilkossági kísérlet, hangzó fal, semmi más. A lehengerlő körülmények láttán megértettem, mennyire tudatosan kitervelt az egész őrület. Az a célja, hogy elfojtson minden tudatos érzékelést, egyszerűen nem hagy választást, csak a megadás és részvétel lehetőségét. Egyikre sem voltam kapható – tíz perc múlva kimentem. A Rolling Stones elkeseredetten próbálja felszabadítani, felszítani az érzelmeket, de csupán hisztériát tud kiváltani, mert édeskeveset tud azokról a szabályokról, struktúrákról, melyek segítségével az érzelem művészetté formálódik. Zenéjük sokkal inkább a struktúrák valamiféle feloldása, ahol minden felbomlik, nyers agyag lesz újra. Az öntömjénezés egy fajtája, egyszersmind bizonyítja, milyen roppant szükségük van az embereknek arra, hogy elfojtsák egyéniségüket.
Innen idézve: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis: Az ember zenéje. Fordította: Dávid Gábor. Zeneműkiadó, 1981.