1948, a fordulat éve után ez a „hangváltás” már nagyon markánsan érezhető a kulturális életben is. A szocialista „építés” fő feladatai között fontos szerepet kap a „kulturális forradalom” végrehajtása, többek között a polgári tartalmú és szellemiségű zenei örökség felszámolása. A „tisztogatások” szükségességének meghirdetése után a dogmatizmus nem tűrt meg többé egyetlen nyugati vagy nyugatinak bélyegzett irányzatot sem. A hivatalos kultúrpolitika egyik célja a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség kiszűrése és a polgári tartalmú és felépítésű kulturális élet maradványainak „eltüntetése” lett. Ennek eredményeként- az elsők között- kerül a „likvidálandók” listájára a nagyvilági szórakozás, a szórakoztatóipar, a legendás „pesti Broadway”. A fővárosban és a vidéki nagyvárosainkban egymás után tűnnek el a lokálok, az orfeumok, a revüszínpadok, a zenés-táncos szórakozóhelyek. Igaz, az alacsony fizetések, a csökkenő életszínvonal a későbbiekben különben sem tenné lehetővé a „léha” életet, de eltűnésüknek mégsem elsősorban ez az oka, hanem a később oly sokat hangoztatott nézet, miszerint az öntudatos magyar dolgozó nem dőzsöl a szórakozóhelyeken, nem érdekli a „nagyvilág szemétdombjáról összehordott ordenáréság”, hanem inkább a munka frontján áll helyt és mér csapást az imperialistákra.
Természetesen a korábban kedvelt slágerek – az úgynevezett konzumművészet termékei – is azonnal a szemétkosárba kerültek, és ezzel egy időben megszülettek az első vádak is az „amerikás” eredetű tánczenével szemben. Milyen legyen a jó tánczene? címmel 1948-ban a kommunista párt főnapilapja, a Szabad Nép adja meg a központi útmutatást. Eszerint a „kozmopolita”, „dekadens”, „formalista” „...slágernek a szövege végtelenül ostoba, undorító, ugyanez áll a slágerek zenéjére is … természetesnek véljük, hogy az éjszakai lokálok közönsége ebben a zenében éli ki nosztalgiáját a boldog Amerika felé, viszont ez a zenei amerikanizmus megrontja a dolgozók egészséges életszemléletét, ízlését.”
Megkapták „beosztásukat” az ilyen kultúra után áhítozó, nyugatimádatban tévelygő, beteges emberek is. „A városi kispolgár slágerkultúrája beteges embereket szül. Elég, ha csak azt nézzük, hogy a nyugatról nemrég behozott táncok, énekek, kabarék és revük hatására milyen erkölcsében, szellemében beteges embertípus formálódott: a jól ismert »jampec«. Ezek az emberek a közösségi életnek és a munkának egyaránt ellenségei – mennydörögte az ukázt a Népi Ifjúság, s még jól járt az a fiatal, aki ilyen olcsón megúszta. Mindenesetre, akinek volt szeme és füle a változásokhoz, az gyorsan megjegyezte, hogy a szórakozás burzsoá csökevény, s mint ilyen nem egyeztethető össze a szocialista embertípus ideáljával.
A negyvenes évek végétől kezdve a kulturális irányításnak nem is volt különösebb gondja a szórakozással és a szórakoztató zenével. Nyugaton ezekben az években a hagyományos tánczene és a bigband-dzsessz mellett már egyre több helyi rádióállomás műsorában szólnak blues- és countrydalok. A zenészek az akusztikus hangszerek helyett mind többször próbálkoznak az új hangzást eredményező elektromos hangszereken. A szakemberek és kritikusok is jelzik, hamarosan változásnak kell bekövetkeznie a populáris zenék világában.
Magyarországon viszont minden mozdulatlan és változatlan az ötvenes évek elején. A kultúrpolitika a tömegszórakoztatásban is a népies jellegre helyezi a hangsúlyt. 1949-ben ennek szellemében indították újra a Magyar Táncszövetség kiadványát, a Táncoló népet, amellyel valóban az ország népét akarták táncba vinni. Az új jelszó: „Dolgozz te is az új magyar társastáncért!”
1950-ben az új elvek állami támogatása, sőt állami rangra emelése hatására hetek, hónapok alatt tánccsoportok százai alakultak, és ezek bemutatóiról, versenyeiről – mint a munkaversenyekről – lelkes hozsannázva számoltak be az újságok. A kulturális vezetés – Kodály 1947-ben meghirdetett százéves tervének szellemiségét követve – óriási méretű mozgalmat kívánt fejleszteni, amelynek megvolt a maga konkrét politikai célja.
A Magyar Ifjúság Várjuk meg az új tömegdalokat! címmel közöl cikket 1951. július 6-ai számában, és bár az ifjúság az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken fújja a korabeli nagy „slágereket” (Dal az ötéves tervről, Sződd a selymet, elvtárs!), a fiatalságot mégsem lehetett olyan könnyen ráncba szedni, mint a felnőtteket. Az újságok egyre gyakrabban kénytelenek szóvá tenni, hogy „fiatalságunk, különösen az üzemi ifjúság rákapott a swingelésre”, nem hallgat az intelmekre, sőt a sztálinvárosi DISZ-táborban is csak a tánczene érdekli a fiatalokat. A szórakozóhelyeken is „elszemtelenednek” a „swing tónik”, akik „ízléstelen táncukkal, beteges rángatózásukkal” hívják fel magukra a figyelmet. A „botrányos viselkedést” 1952-ben a Dalolva szép az élet című új magyar film is bemutatta, illetve kigúnyolta.
A burzsoá kultúrszenny ellen hamarosan megindul az ideológiai offenzíva is. A zenei élet közismerten szektás, zsdanovista alakjai ragadnak tollal, hogy a pártvezetést segítsék az ideológiai tisztázásban. Tamássy Zdenkó a magyar tánczene és az amerikai jazz kapcsolatát elemezve arról ír, hogy „dolgozó népünk szeme kinyílt”, és „meglátták az amerikai jazz igazi arcát”, s mivel más az igényük, kielégítésére „az amerikai jazz őrült vonaglása, beteges idegessége nem alkalmas.”
Maróthy János az Új Zenei Szemle 1953/5-6. számában szögezi le világosan a hivatalos álláspontot: „Az utóbbi évek burzsoá könnyűzenéje az amerikai imperializmus világuralmi törekvéseinek egyik megnyilvánulása. A tömegek alkotó erejének elfojtása, a hazug álomvilág, a beteges szadizmus terjesztése – ez a kapitalista tömegzenei élet jellemzője.”
De hogy a szórakozási igényekről mégis gondoskodjanak, a korszak módszereinek megfelelően, brosúrákkal oldották meg a kérdést. Felső utasításra a magyar tánczeneszerzők és szövegírók munkaközössége megalkotta a magyar tánczeneszerzés „receptjét”, amelyben így foglalták össze a tudnivalókat:
1. a dallam vezető szerepe (szemben az amerikai dzsesszben uralkodó ritmusorgiákkal),
2. egyszerű, világos harmonizálás (szemben az amerikai dzsessz formalista kakofóniájával),
3. optimizmus (szemben az amerikai dzsessz pesszimista, ideges légkörével),
4. mai életünkkel foglalkozó értelmes szöveg (szemben az amerikai dzsessz erotikus, gyakran idiotisztikus szövegeivel).
A programpontokat az Új Zenei Szemlében tették közzé, s ettől kezdve a szerzők számára ezek voltak a mérvadóak. A művészi színvonal vagy az esztétikai érték problémája természetesen teljesen háttérbe szorult az ideológiai kérdések mögött, és az „alulról”, a közönség részéről jelentkező igények, kezdeményezések sem kerülhettek szóba a hivatalos kinyilatkoztatás és csalhatatlanság dogmáival szemben.
Az elméleti alapvetés után az egyes intézmények munkáját is kemény kritikával illették. Újfalussy József, a Népművelési Minisztérium zene- és táncművészeti főosztályának vezetője 1953. december 23-án terjesztette a tárca kollégiuma elé az Országos Filharmónia munkájának értékelését: „A kormányprogram megjelenése után a rendezői magántevékenység addig nem látott mértékben burjánzott el... A közönség a szórakoztató műfaj alkalmi rendezvényein át szinte teljesen ki van szolgáltatva a burzsoá kultúrszenny fertőzésének.”
Széll Jenő, a Népművészeti Intézet igazgatója 1954. február 24-én ugyancsak e testület számára készítette el A kormányprogram hatása a zenei tömegmozgalmakra című előterjesztést, amelyben ez állt: „A Filharmónia esztrádműsoraira és a Rádió szórakoztató zenéjére egyaránt jellemző, hogy a kormányprogram hatására káros liberalizmussal igyekeznek a dolgozók igényeit kielégíteni.” A szerző azt is szóvá tette, hogy eme intézményekben a neves operaénekesekkel kávéházi magyar nótákat énekeltetnek. Sőt, figyelmeztetett, fennáll annak a veszélye, hogy ez a polgári szemét még az eddigieknél is nagyobb mértékben kap teret.
Az éles kirohanások magyarázata: az ötvenes évek első felében a kulturális kérdésekkel kapcsolatban is minden döntés mögött három alapelv húzódott meg: az első a népies elvek és gondolatok, a második a kommunista elv és magatartás, a harmadik pedig a szovjet művészet és példájának népszerűsítése.
Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy abban mindhárom elv képviselői egyetértettek, hogy az amerikai eredetű modem tánczene nem kívánatos a magyar kulturális életben, idegen a szocializmus elviségétől, és a bírálatok konklúziója is egyértelmű volt: „Az amerikanizmus rothadó bűzét terjesztő, és a lejtő felé indult magyar tánczenét azonnal meg kell menteni az elposványosodástól.”
Az „illetékesek” meg is tették a szükséges intézkedéseket. A tánczenében is megtalálták mindhárom művészetpolitikai irányelvnek az alkalmas kifejezési formákat. Mindenekelőtt a szórakoztató zene népi-nemzeti jellegének erősítésére történtek kísérletek.
A vendéglátóhelyeken például népi zenekarokkal váltották fel a tánczenekarokat. Létrehozták a Budapesti Népi- és Tánczenei Központot, amely vétójoggal rendelkezett, s a Népművelési Minisztériumban csak ennek előzetes javaslata alapján engedélyezték a táncdalokat. Hogy milyeneket? Elég, ha az úgynevezett pentaton táncdalok egyik gyöngyszemének, Hajdú Júlia slágerének címét – Szénát hordanak a szekerek – idézzük fel, amely egy időben született Chuck Berry első dalaival.
A második elv gyakorlati megvalósításának bemutatására ugyancsak elég egy példa: az EMKE-kávéház korabeli műsorában a dizőz így búgott a mikrofonba (paródiaként vagy sem, ne firtassuk): „Röpgyűlésen láttalak meg téged, s rögtön megtetszett a keresztmetszeted” vagy „Csak az a fő, hogy munkáskáder az apád”.
S végül a harmadik, de az ötvenes évek első felében minden másnál fontosabb elv alapján mi is átvettük a szovjet „szocialista realista” táncdalokat, amelyek közül megint csak elég, ha megemlítjük néhány hivatalosan javasolt és dicsért dal címét: A kék tenger, Vélem szedtél gyöngyvirágot, Tiki-tak. Vadvirágos tarka rét, Lila orgonák, Csordogáló kis patakocska stb. Ezek a „slágerek” az amerikai „szörnyszülöttekkel” ellentétben természetesen nem voltak giccsesek, nem tobzódtak „zeneietlenségben”, nem építettek hazug álomvilágot, nem rontották az öntudatos dolgozók ízlését.
1954-ben, amikor Bill Haley elkészítette első felvételeit, Magyarországon ilyen volt a könnyűzenei kínálat. A hazai szórakoztatás „főtemplomában”, az Operett Színházban az operettek szövegkönyveiben munkások foglalták el a mágnások helyét. A presszókban, kocsmákban, ötórai teákon és más táncos rendezvényeken zongora-dob vagy zongora-dob-bőgő felállásban kisegyüttesek játszották gondosan kiválogatott dalaikat a bélyegzővel szentesített kottákból. Hervadt dizőzök féldeciken és rossz cigarettákon edződött hangon sírták-búgták a mikrofonba az operettes, magyar nótás slágereket, és a pohár fenekére néző emberek még így is hálásak voltak egy-egy estéért, az alkalmi kikapcsolódásért. Ha egyáltalán eljutottak a szórakozóhelyekre, mert ezekben a zaklatott, feszült légkörű, politikai frázisokkal és jelszavakkal telített, viharkabátos, tervteljesítéses időkben szórakozásra nem nagyon jutott idő és főleg pénz.
A fiatalok igényei ezekben az években szóba sem kerülhettek. A szórakozás a felnőttek kiváltsága volt (lett volna), a zene nekik szólt, ők pedig, ha mulattak, a hagyományoknak megfelelően az Akácos út, a Hajmási Péter, a Schneider Fáni, a Hétre ma várom a Nemzetinél dallamára borultak össze, hogy sírva vigadjanak.
Rock and roll?! Az ötvenes évek közepén aligha gondolhatta valaki – még ha tudott is az új típusú zene születéséről –, hogy ez az eredendően népi gyökerű, kisebbségi, nyitott, demokratikus, elsősorban a fiatalok által játszott és kedvelt zene egyszer majd hozzánk is eljut, sőt a hatvanas évek közepére Magyarországon is meggyökeresedik.
Egy felülről vezérelt, diktatórikus társadalomban, még ha az évtized közepén a párton belüli erők „finomítani” igyekeztek is a rendszeren, nem lehetett helye az ilyen spontán, nyugati eredetű, „alulról” induló műfajnak. A mindent beszabályozó és „jobban tudó” állami akarat a zenére is vonatkozott. Ezt tükrözte a Művelt Nép 1956. június 3-ai száma is: közölte a Javaslat a Minisztertanácshoz zenei életünk gyökeres megjavítása érdekében című beadványt, a Magyar Zeneművészek Szövetségének a zenére vonatkozó második ötéves tervét, amiben az új ifjúsági zenéről – természetesen – egy szó sem esett.
Innen idézve: Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. GM & Társai Kiadó, 2002.