Budapest fiatalsága éppúgy reagált Bill Haley és Elvis Presley dalaira, mint a nyugati fiatalok, hiszen ez a zene számukra is a lázadás, a választás, az aktív részvétel illúzióját kínálta, a rátalálás, a spontaneitás izgalmát, az önkifejezés örömét ígérte, lehetőséget teremtett az ösztönök kiélésére, az energiák levezetésére: egyszóval mindarra, amitől a fiatalok jól érezhetik magukat, és egyúttal a szüleiktől is megkülönböztethetik magukat.
A felnőttek (az apák) az ötvenes évek második felében mindezt elsősorban a sportpályákon a focistáktól (aranycsapat), az atlétáktól (Iharos, Rózsavölgyi), az ökölvívóktól (Papp Laci), az úszóktól kapták meg. A fiatalok viszont a sport mítosza mellett és helyett felfedezték maguknak az új zene és az ifjúsági kultúra mítoszát.
A rockzene kezdetben nálunk is csak a tizenéveseké volt, s ez volt az első eset a magyar zenetörténelemben, hogy az ifjúság a saját igényei, ízlése, vágyai szerint választhatott. Som Lajos is egyike volt a rockandroll-lázadóknak: „Nyolcadikos voltam, amikor 1959-ben valaki egy műanyag lemezt hozott be a suliba. Bill Haley Rock Around The Clock című felvétele volt rajta. Addig csak a Ka-csa-csa, a Csinibaba és más hasonló nótákat fújtuk. Már ez is szembenállást jelentett. De a rock and roll, a »jampi« zene, az egészen más volt. Botrányosan jó. Valósággal lázban égtünk, és persze elhatároztuk, hogy mi is gitározni fogunk. Volt valakinek egy szovjet dobozgitárja, amin csak egy húr volt. 15-20-an is körbeadtuk, de mindenki csak az Égi lovast játszotta, mert azt egy húron is el lehetett pengetni. Sokáig persze ez így nem mehetett saját gitárokat kellett csinálni, mert újra nem volt pénzünk. Loptunk hát WC-deszkát, ami megközelítőleg olyan volt, mint egy gitár törzse, megterveztük rá a nyakat is. A környéken kifosztottuk az összes budit, mert a pick-up miatt párosával kellett a deszka. Később mi lettünk az iskola rémei. Engem ki is akartak csapni, behívatták a szüleinket. Az ok: vittünk be újságokat, tangóharmonikát és a szünetekben nyomtuk a katedrán a nótákat a tanári kar nagy felháborodására. Azt hitték, megőrültünk. Ebben volt is valami, mert ekkoriban nagyon sok gyereket hatalmába kerített ez a láz, a zenélés, a táncolás öröme, a felszabadultság érzése, az a mámor, amitől minden olyan más volt, mint évekkel korábban.
Az ember valahogy érezte, hogy övé a világ, mindent meg tud csinálni. A zenéért én is mindenre képes voltam. Nyáron végigmelóztam egy egész szezont, hogy vehessek egy rendes gitárt. Dolgoztam kőműves mellett, báláztam gyapotot a Kőbányai Textilben, és az összejött 2000 forintból egy maszeknál 1800-ért csináltattam egy lap basszusgitárt. Állati büszke voltam. A szüleim otthon azt hitték, hogy a pénzt kirándulásra költöm. Amikor meglátták a gitárt, óriási botrányt csaptak, ez a gyerek naplopó lesz, nem akar dolgozni, ezt nem tűrhetjük! Aztán beletörődtek. Zenekart alapítottunk, és a gimiben játszottunk. Az első buli után én voltam a király. A diri persze azonnal hivatott, vagy abbahagyja, vagy elmegy innen – mondta, de mi csináltuk tovább. Akkor ezt már nem lehetett abbahagyni.”
[Itt egy ehelyütt nem részletezendő nagy időbeli ugrás következik – a NEBAM megj.]
Korda György, Koós János, Záray-Vámosi? Nem kell! Art-rock, progresszív rock, dzsesszrock? Rétegzene! Cseh Tamás, Sebő, Muzsikás, Kaláka? Értelmiségi szívfájdalmak és szórakozások! Omega, LGT, Skorpió, Fonográf? A régi istenek, akik eltűntek a füstben, ködben. Bergendy, Generál, Corvina? Kit érdekel a tegnapi újság? Szörényi, Bródy, Koncz, Zalatnay? Az apák filléres emlékei... Country, folk, rockszínház? Kellemes borzongások... De sehol semmi izgalmas, elementárisan új, felkavaróan érzéki, dübörgően erőszakos, agresszívan zajos, indulatokat korbácsoló és csillapító, az érzésekre és a fejekre egyaránt ható, eksztázisba kergető, megnyugvást adó és várakozást keltő. Hol vannak az új arcok, az új zenék, az új bálványok, akikért rajongani lehetne, akiket ki lehetne sajátítani, akiknek a nevét a zászlóra lehetne írni, akiket az „új generáció” csak a magának tekinthetne?
S akkor, amikor ezek a dilemmák már a levegőben voltak, 1976 elején megjelent a színen a Piramis, feldübörögtek az erősítők, és a sok NEM után a nemzedék – egyéb választási lehetőség híján – egy emberként mondott IGEN-t a zenekarra, s önfeledten, bódultan és boldogan, a ráismerés révületével az arcán tódult a kemény rock felemelt zászlaja alá.
Innen idézve: Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. GM & Társai Kiadó, 2002.