Amikor hívott a 100 Folk, megittunk vagy száz üveg sörüket. Sorolták az adatukat. Harminc buli egy hónapban, töméntelen pénz. A sör elfogyott, mi meg el... Nem érdekelt... A RICÉ-ben nagyon jó lett minden. Még a Syriusnál is jobb. Barátok voltunk. Tökéletes emberi kapcsolat. Hat évig együtt szilvesztereztünk. Pénzről soha szó se esett. És ez nem egy régi történet a hatvanas évekből. Pénz? Egyszer megyünk föl a Miklóskához, látjuk, hogy egy kiflivel esznek két kefirt. Mi van? Fogyókúráztok? Nem, csak már nincs semmi pénz. Na, másnap már párizsival, vajjal mentünk. Volt lóvé, dolgoztunk a nyomdában... Kezdtük szervezni a dolgokat. Szemmel tartottuk a vetélytársakat. Akkor az Eddának jött föl a csillaga. Mindig érdeklődtünk. Bementünk a művelődési házakba, figyeltük, hogy szerveznek, fogynak-e a jegyek. Minden koncertre pontosan fölkészültek. Megnéztük a színpadot, bejártuk a terepet. De ha vigyázni kellett, ott voltunk. Nem löktük lefelé sohase a srácokat. Csak finoman nyomtuk vissza. Nem kértünk rendőrséget; ifjúgárdistákat. Az olyan snassz lett volna. Mi ketten garantáltuk, hogy nem lesz baj. Sose fogtunk mellé. Egyszer Nyíregyházán a sóstói stadionban szóltunk, hogy kevés lesz, ami a színpad előtt van. Valami sínek fogták volna vissza a közönséget. Mondták, hogy elég volt a Karthagón, az Eddán, Piramison, az elég lesz a BEATRICÉ-nek is. Na nem volt elég. Nekünk kellett megfogni a srácokat…
A színpadra először mi érkeztünk. Csináltuk a hangulatot. Mondtuk a srácoknak, hogy még három perc van hátra, a nyugalomig. És hogy a másik Simon is én vagyok…
Ezt állítottuk mind a ketten. Közben a Vedres Józsi szalagról nyomta a Schneider Fánit. Az indító dal közben integettünk egy hatalmas biztosítótűvel. Óriási tömeg. A szám óóriási... Egyszer valami erdei színpadon nyomultunk. Az elején alig voltak, azt hirtelen mintha megindult volna az erdő. Az előttünk lévő csapat a Hobó volt... A Földes szokása szerint kezdte azt a kevés közönséget oktatni. A maga modorában. Mondtam neki a szünetben, hogy ne tanítgassa ezeket a csávókat, nem így kell velük beszélni. Majd ahogy a Nagy Feró... Vége lett a Hobónak, és abban a pillanatban az erdőből, mintha meg lett volna szervezve, kizúdult legalább kétezer ember... Akár valami filmforgatáson... A Földes nem akart hinni a szemének. Csak aztán derült ki, hogy az erdő mögött volt az állomás, és éppen befutott egy vonat…
De az őrület akkor szabadult el, amikor a Nők Lapjában megjelent a RICE-cikk. De erről később. Inkább, hogy milyen jól éreztük magunkat a zenekarban. Mindig azt mondtuk otthon, na, megyünk koncertezni. Mint a zenészek. Teljesen közéjük tartoztunk. Amikor buli közben először fölmásztunk a hangfalakra, még nézegettünk a Feróra, mit szól hozzá. Na, örült neki. A pontosság mindig nagy erényünk volt, úgyhogy nagyon meglepődtünk, amikor a Vedres Józsi egyszer egy órát késett. Kiderült, csak azért jött, hogy megmondja: elmarad a buli. El voltunk ájulva! Kezdődött valami káosz. A lapokban meghirdetett olyan bulikat, amikről a zenekar se tudott. Amelyik meg le volt kötve, azt lemondták... Hogy ilyen engedély nincs, olyan papír hiányzik. És hogy a rendőrség nem vállalja a felelősséget… De a BEATRICE egyre népszerűbb lett. Elmentünk Agárdra, hogy megnézzük a Karthagót, vagyis inkább a Gidófalvyt…
Beültünk a Feró ócska, kék Zsigulijába. Megálltunk egy vasúti átjáró előtt, a tömeg körülöttünk. Tudod, ott a pecsenyesütők előtt, a sorompónál! Valaki kiszúrta, hogy ott a Nagy Feró. Odarohantak a kocsihoz és fölkapták. Velünk együtt, pedig jó súlyosak vagyunk. És vitték. A Feró megijedt, hogy össze fogják törni a kocsit. De szépen óvatosan vitték... Ringatóztunk, mint egy hajón. Bementünk hátulról, rögtön odajött egy főrendező és kérte a Ferót, hogy a sötétedésig bújjon el, mert ha meglátja a tömeg, rögtön odarohan a színpadhoz. Pedig az egy Karthágó-koncert volt. Aztán mikor mégis kiszúrták, kiabálni kezdtek a Gidófalvynak, hogy áruló, áruló. Ő meg azt hitte, hogy a Feró csinálja, pedig semmi köze se volt hozzá.
A RICE cucca amúgy hót ócska volt. A ládákat Lugossi Lacika, a gitáros csinálta, aki egyébként műbútorasztalos... Akár a hősidőkben. A keverőpult viszont jó volt. Valami csempészáruként jutott be az országba... Még a Piramis is kölcsön akarta kérni.
… A hét úgy kezdődött, hogy a Feró leszólt a nyomdába: – Gyerekek, buli lesz Debrecenben... Mi közben is melóztunk, de hogy minden bulin ott lehessünk, sakkoztunk a szabadnapokkal... Vidéken rögtön figyeltük a kocsmákat. Nem volt nehéz, csak a templomtornyot kell nézni. Ott van a templom közelében. Valahogy így épültek a magyar helyek. Ha betértünk valahova, az első fiatal csávót becibáltuk a kocsiba. Ő aztán elvezetett a művházba. Ha megláttunk egy kiscsajt fagylalttal, rögtön indultak a fogadások. Eldobja-e a fagyit? Odahajtottunk melléje és jó hangosan megkérdeztük, hány óra. De nagyon határozottan. Gyorsan ránézett az órájára, fagyi meg el…
Mindig időben indultunk, hogy út közben a jelentősebb kocsmákat végiglátogathassuk. És még persze egy durrdefekt is bele volt számolva. Érkezés után első a meló. A cuccot használható állapotba hoztuk, és irány a kocsma. A zenekar mindig tudta, hol találjon meg bennünket. Pedig sose beszéltük meg. És ami nagyon fontos! Koncert után együtt mentünk a zenészekkel vacsorázni. De mindig ám. Visszahallgattuk a bulikat, hagytuk, hogy leülepedjen bennünk... Kielemeztük, mit kell máskor jobban csinálni... A BEATRICE egy abszolút demokratikus banda volt. Higgadtan megbeszéltek mindent. A Feró nagyon okosan egyeztette a véleményeket. A Miklóska Lajcsival is jól kijöttek. Aki szerintem egy zenészfenomén. Csak sajnos most a polgári életformára állt rá. Büfés a Sugárban, a mozgólépcső alatt. Pedig ő a zenébe dilizett bele. És ezt csak nagyon kevesen mondhatják el magukról.
… És jött az Erdőss Ágota-cikk, a Nők Lapjában. Aki azt írta, hogy őt a tömeg a BEATRICE-koncerten molesztálta és hogy a szoknyája alá nyúltak... Azon a napon, amikor megjelent a cikk, éppen az EVIG-ben játszottunk. Jött a füles, hogy megjelent. Feró megvette, elolvasta és igen dühös lett. Csupa hazugság. Hogy fasisztoid dumák vannak a RICÉN... és fasiszta jelképek... Csak később sikerült kideríteni, hogy honnan vehették ezeket. És a zenekarnak semmi köze se volt hozzá. Úgy, mint a csirkedaráláshoz se. A fasisztázás onnan származhatott, hogy a koncertek előtt gyakran vetítettek mindenféle amatőr filmeket. Például londoni punkokról. Ott aztán volt néhány őrült jelvény, karszalag. És ezeket már úgy írták le, hogy a zenekar ilyesmit terjeszt. A csirkedarálás meg egy Alice Cooper-filmből jött. Egy jelenet. Kiscsirkéket engednek el és Cooper, olyan csizmában, aminek horogkeresztek vannak a talpán, végigszalad rajtuk... Agyon is taposott néhányat. De ezt a filmet a zenekar sose látta. Csak valamelyik buli előtt vetítették. Sőt a csirkedarálás még fokozódott. Azt mondták, hogy a Feró disznót vág a színpadon. Amikor ezeket hallottuk, nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Tudni kell, ha a Miklóska vért lát, elájul. És imádja az állatokat. Van papagája, macskája. A Ferónak kutyája. És sose tudta még egy csirke nyakát se elvágni... De különben is, ha valami hasonlónak csak az árnyéka fölmerül, rögtön otthagytuk volna a zenekart! Mi is nagy állatbarátok vagyunk... Erre ilyeneket írnak az újságban! Végül hülyére vettük. Mit tehetsz mást? Már néha a gyerekek is ezt követelték. Hol a csirke? Egyre vadabb hírek! Még azt is elterjesztették, hogy a Hobo saját vérét szívja a színpadon…
A Nők Lapja-cikk után a Ferót behívatták a minisztériumba. Egy szép pirospozsgás arcú emberhez. Aki kizárólag a cikkre támaszkodva kijelentette, hogy a zenekarnak nem lesz föllépési lehetősége. A Feró tett néhány ellenvetést, hogy a működési engedélyt nem vonhatják be, nincs semmi konkrét ok... nincs alap, indok... Elhajtották.
Később az is lejött egy lapban, hogy a Feró milyen gazdag és hogy még kocsija is van. A Fekete Bárány koncerten kint volt a Havas Henrik a rádiótól. Éppen mentünk a bokorba pisilni. Meg is írta az Új Tűkörben, hogy a BEATRICE roadjai a bokorba járnak. Azt már nem tette hozzá a teljesség kedvéért, hogy hová jártak volna? Mert vécé, az bizony nem volt sehol. De ez olyan jól hangzott. A Havas közben érdeklődött a tömegben a RICE felől. Az bökte a csőrét, hogy a Ferónak volt egy Ladája. Hogy milyen gazdag ember, miközben hülyíti a kis csöves gyerekeket. Erre akart kilyukadni... Az ócska Zsigulit persze nem látta közelről. Tiszta rozsda, majdnem szétesett. És különben is. Villamossal nem lehetett koncerteket szervezni. Nagyon gazdag volt a Feró. Kapott például az óvodából egy felszólítást, hogy rendezze a két hónapos tartozását, mert kirakják a gyereket... Szemét írás volt, azt állította, hogy a RICE támadja a társadalmat. Pedig csak arról volt szó, hogy a Feró megírta, ami van. És ez miért lenne támadás? Csak a tények. Apelláta sehol, csak hogy ilyen támadás, olyan támadás…
Híre lett a Ricének és teljesen alaptalanul rossz híre... Félni kezdtek tőlünk a hivatalos szervek. Egyszer jött egy civil pasas valami kutyával és ijesztgette vele a srácokat. Buli közben... Szóltunk neki, hogy tűnjön el, erre néhány hét múlva megjelent egy cikk, hogy a RICE roadjai akadályozták a hivatalos szervek munkáját. De a pasasnál se igazolvány, semmi. Csak úgy az idomított döggel. Jöttek a provokátorok. Egyszer is zajlik a buli, minden rendben, amikor látom, hogy egy pasas könnygázsprayt nyomogat a gyerekek szemébe. Úgy ok nélkül, talán mert utálta őket. Egy sereg srác őrjöngött, folyt a könnye... A civil ruhás pasasra úgy kellett a színpadról rászólni... Ez Törökbálinton történt. Néhány szadista állat azt gondolta, hogy itt aztán arathat a csávók között, kiélheti a mocskos ösztöneit…
De egyre kevesebb helyen tudtunk föllépni, sorra mondták le a bulikat. Jöttek, mentek a hírek. Játszunk, nem játszunk...? Bejött a zenekarba valami pánikhangulat.
Hetvenkilenc decemberében buli a Kertészeti Egyetem Klubjában. Ritka alkalom, ilyen helyekre sohase hívtak, pedig nagyon sok egyetemista szerette a BEATRICÉ-t. Figyelték a szövegeket. És aki figyelte, megértette. Szép kis értelmiségi tábora volt a bandának. A KEK-en is telt ház, sikeres buli. Álltunk valahol hátul, amikor odajött a Benkő Laci. Ismertük egymást. Kérdezi, velük vagyunk-e. Persze látszott is, nyakunkban a babos kendő.
Kérte a Laci, szóljunk Ferónak, hogy buli után legyen szíves menjen be az Omega öltözőjébe. Volt nekik egy külön helyiségük, akkoriban ott próbáltak... Bementünk mi is. A Benkő Laci azzal fogadta, hogy Ferókám, ez óriási! Amit ti csináltok, az csoda! Mire a Feró: – Kérlek szépen örülök, hogy neked tetszett. Nem értette, mire megy ki a játék? A Benkő megkérdezte, hogy le van-e már kötve a jövő nyári programja a zenekarnak. Majdnem elröhögtük magunkat. Nyári program? Örültünk, ha januárra volt egy-két buli, amit talán nem mondanak majd vissza... Erre a Benkő kivágta a lapot. Hogy szeretné meghívni a BEATRICÉ-t egy közös turnéra. Omega-BEATRICE. Akkor az LGT-ról még szó sem volt. Ők inkább Angliában turnéztak. Mi közben fogadtuk a újabb pofonokat. Állítólag a művelődési házak kaptak egy körlevelet. Miszerint nem ajánlják a RICE fölléptetését. Mondták is le a bulikat szépen. Érvényesült a helyi önállóság. Először nem értettük, miért vágnak ennyire... Az Országos Rendező Irodában először kifejezetten tiltakoztak az Omega-RICE-turné ellen. Ők inkább az Eddát akarták. Egyszer is ülünk az ORI-büfében, mikor hatalmas ajtócsapkodás. Halljuk, hogy a Benkő Laci kiabál: – Elmehettek a francba, én akkor is a BEATRICÉ-vel fogok föllépni! Megtanultuk tisztelni a pasast. Közben az LGT mégis szabad lett, és valami igencsak kerülő úton belekeveredtek a turnéba. Sokan húzták a szájukat, de nem volt mit tenni... Ráadásul az LGT-sek halálra cikizték a zenekart. Többször kijelentették, hogy a RICE csak nyüstöljön, ők majd zenélni fognak. És egyéb megjegyzések…
… Az első buli aztán... Indul a BEATRICE. Figyelt ám a két másik zenekar. Egyik oldalon függöny mögött az LGT, a másikon az Omega. Végig ott voltak a színpadon. Na, a Feró mindjárt szólt hozzájuk is. Közölte a közönséggel, hogy ők itt most nyüstölni fognak, az utána következő zenekarok viszont füstölni... Füstöltek is bőségesen, rendszeresen föl kellett jönni Pestre szárazjégért... A buli után viszont az LGT egyik roadja bizalmasan félrehívott és megsúgta, hogy a Presser el van ájulva a RICÉ-tól. Pedig addig főként ő cikiskedett.
A turné szép sikerrel ment tovább... A Feró büszkén viselte a Nemzet Csótánya föliratú trikót. Mi is fönt voltunk végig a színpadon. Mint zenekari tagok. Jött a záróbuli, a Kisstadionban. Feró eltervezte, hogy a színpad két oldalán külön emelvényeket építtet nekünk, hidraulikus emelő, amit akarsz, azon fogunk őrjöngeni. De belepofázott a rendezőiroda. Az a gyanúnk, hogy megijedtek. Kezdtek ellenségesen viselkedni. Ötven-hatvan évesek, akiknek látszik az arcán az undor, amikor a rockzenével foglalkoztak. A Feró trikójától valósággal kétségbeestek. Mi az, hogy a Nemzet Csótánya? Jaj! Örültek, hogy a turné rendbe lement, és elkerülte őket az infarktus. Pedig ugyancsak rettegtek. Minden buliról hangfelvételt kellett készítem, és még aznap este fölszállítani Pestre. Hogy föl tudjanak készülni az esetleges balhéra. Csakhogy balhé nem volt. A nyikhajok hiába száguldoztak föl a kazettákkal... A Feró viszont ragaszkodott hozzánk és a trikójához. Közölte, hogy a Benkő Laci fölhajtotta egy magas rangú ismerősét. Aki eljött és kijelentette, hogy nem nagyon ért ehhez az egészhez, de ha a rendezők azt akarják, hogy mi ne legyünk a színpadon, akkor nem. De a trikó maradt! És ez a fontosabb!
A buli pedig nagyon jó lett. Ez lett a szavazáson az év koncertje. Szó volt arról is, hogy dupla album készül róla. De a Feró is mást akart a lemezre és a többiek is. A Katicabogarat nagyon szerették volna, de a Feró azt nem adta. Végül egy lemez lett, amin tulajdonképpen csak két fontos szám van…
Azt hittük, ezután végre teljesen beindulhat a zenekar. De nem. Minden ott folytatódott, ahol azelőtt. Pénz sehol, a mindennapi kaja is gond. A Lugossi Lacika elment a Dinamitba. A keverő road, a Vedres Józsi betanulta a programot és beállt gitározni. És jött a Bogdán Csaba, aki osztályelső volt a konziban. Ennek ellenére a RICE-féle rockot nem tudta zenélni... A ruhája miatt meg állandóan rá kellett szólni a Ferónak... Öltönyben meg diszkócuccokban, szép cipőben jött... Mondtuk neki, hogy ide rongyok kellenek, teljesen hétköznapi holmi... De hogy el ne felejtsük, közben minket a RICE-Omega-turné miatt kirúgták a nyomdából… Szép kis történet...
Az igazgatónő úgy döntött, hogy megválik tőlünk. Már régen nem számított jó pontnak, hogy a RICE-nél roadolunk. Minket mindig külön szondáztattak, és sohasem találtak semmit... A Józsinak volt a legmagasabb normája, de még azt is túlteljesítette, csakhogy ne tudjanak beleszólni semmibe. Kipróbált egy új munkamódszert... Jött vele a százötvennégy százalék... Tiszta Sztahanov. Új technológia... Egy nagyon ügyes pasi mutatta, hogy nem külön kell emelni a betűket, egyik tepsiről a másikra, hanem egy gyors mozdulattal tolni. De csak úgy, hogy más ne lássa. Mert amúgy nem voltak képesek fölfogni, hogyan lehet gyorsan megcsinálni azt, amin mások órákat pepecseltek. Keresett is szépen. A dirinő föl is hívta telefonon. Megintette: –Simon, maga ne próbáljon többet keresni, mint én...! Így biztatott a többletteljesítményre... Persze nem szeretett bennünket. Mert ha valamit jogtalannak éreztünk, máris mentünk a szobájába. Megígérte, hogy elintézi, de sohase csinált semmit. A végén, ha meglátta valamelyikünket, azonnal kiborult. Rángatózott és könnyes lett a szeme. A főmérnök, aki haver volt, szépen kért, hogy hagyjuk békén, mert még valami komolyabb egészségi károsodás éri... Amikor beütött az Omega-turné, gyorsan számolgatni kezdtük a szabadnapokat. Kiderült, hogy csak olyan húsz nap körül lehet. Hogy el tudjunk menni, még plusz tíz nap normáját ledolgoztuk. Az igazgatónő mégse akart elengedni… A Tenkes Dezső nevű főművezető viszont közelről látta, hogy mi mindent összedolgoztunk.
Előre megírtuk a munkalapokat, odaadtuk a művezetőnek, aki naponta betette... Senkit semmi kár nem ért, a munka el volt végezve. De az igazgatónő nagyon rajtunk tartotta a szemét. Az újságban rendszeresen olvasgatta, hogy éppen hol turnézik a RICE. Amiről ő ugye csak rosszat hallhatott. Számolta pontosan, hogy még hány szabad napunk van. Mi is éreztük figyelő tekintetét, úgyhogy naponta betelefonáltunk a nyomdába... Letelt a húsz nap, a csaj lecsattogott a műhelybe, és kereste a Simonokat. Mondták neki, hogy még turnéznak, de különben is még lemelóztak előre tíz napot. Azt mondta, ilyen nincs, ha leteltek a szabadnapok, dolgozni kell. A srácok rögtön táviratoztak, éppen Balatonfüreden volt a buli. Hogy jöjjünk, baj van! De a BEATRICE fontosabb volt. Maradtunk. Mondták a haverok, hogy akkor tuti ki fognak rúgni. Úgy is lett. Amikor a bulik után bementünk, már nem engedték fölvenni a munkát. A főművezető rendes volt. Kijelentette, hogy ő engedett el bennünket, tehát ne rúgjanak ki... Hagyják inkább, hogy mi magunk lépjünk ki. Hagyták. Elengedték a legjobb munkaerőket…
Szóltunk a Ferónak, aki húsz perc alatt elintézte az ORI-papírt... Na, ezzel a Jocó bement a tanácsra, és nagy nehezen beíratta a szellemi szabadfoglalkozást... Nekem viszont nem akarták beírni, mert én egy másik kerületben laktam attól a tanácstól ugyanazzal a papírral elhajtottak. Bementem a rendőrségre, és határozottan elkezdtem panaszkodni. Hogy egy becsületes road vagyok, akit viszont folyton molesztálnak a rendőrök. Mert nincs semmi a személyimben. Sírtam, sírtam, egészen addig, amíg az egyik rendőrnő megszánt. Előhúzott valahonnan egy pecsétet és megkérdezte, mit írjon be... Megmondtam, és már ott se voltam… Ment még egy darabig. Akkor kezdtek ráállni a bandák a nagy világításra. Mondtuk a Ferónak, legyen nekünk is. Fölfűztünk egy darab drótra nyolc foglalatot, bele negyvenes égőket... Ezek lógtak a zenekar feje fölött... volt, hogy csak három égett. Amikor szereltük föl, mindig jöttek a művházak emberei, hogy hova akarjuk bekötni a lámpákat. Mondtuk, hogy csak bedugjuk egy kettőhúszas konnektorba. Nem hittek a szemüknek!!! Volt, hogy ők adtak égőket a lépcsőházi készletből...
Aztán vége lett. Nem mondhatjuk, hogy hirtelen, mert nagyon szorult a hurok. De ez inkább egy külön könyv…
Amikor a Feró a hajógyári szigeten bejelentette, hogy ámen, sírtunk. Ott fönt a színpadon...
... Igyuk meg ezt a stuca sört és essünk neki a totónak. Ha megütjük a négy-öt milliót, megint lesz BEATRICE. Fogjuk magunkat és megvesszük... és mi is csak ott fogunk dolgozni…
De még valami. Ez legyen az utóirat. Ha valakinek – abban, amit elmondtunk –, valami nem tetszik, lehet reklamálni. Tavasztól őszig a csillaghegyi strandon vagyunk. Nem kell följelenteni az embert, nem kell szívósodni, hanem ki kell jönni. Vállaljuk a veszélyt. Ott vagyunk a büfénél. A Lajos-tanyánál. A vendéglős, Szalai Péter. Egy nagyon kedves ember. Ha véletlenül nem vagyunk ott, ő fölírja a reklamálók nevét, címét... De nincs egész évben nyitva! Télen tehát reklamációt nem fogadunk el!!!
Innen idézve: Ómolnár Miklós: A rock napszámosai. Ifjúsági Rendező Iroda, 1987.
