Bírjuk mi, a Nem erre baszik a magyar blog, az újságírónőket. Hajdanán lekezelő stílusú, pökhendi dögöknek gondoltuk őket (a nagy többségük rá is szolgáltak mindahány ilyes jelzőre), aztán az idők folyamán ez megváltozott. Hogy miért, nem tudni, talán mert olyan szépen kiférfiasultunk meg megtekintélyesültünk (vagy legalábbis megkazinczyasultunk).
Idővel eljutottunk odáig, hogy elolvastuk a cikkeiket is. Így a zenei témákban írtakat is. Először nem tűnt föl a tendenciózusság, ám idővel be kellett látnunk, hogy biza, az újságírónők hetet és havat összehordanak, ha dalformában megnyilvánuló, többnyire férfi ivarú zenészekről kell írniuk. Ha lemezkritika fölött női nevet látunk, akkor meg egyenesen elszörnyedünk, és reménykedünk, hogy nem magyar vagy angol szakon végzett a hölgyemény, hiszen az egyet jelent az akadémista verselemzéseléssel. De úgy, mintha hangszeres kíséret nem is szólna a dalok alatt, hanem felolvasóestről tudósítana a drága.
Ki kell hát jelentenünk olyan karakánul, ahogy Monok község polgármestere megtette a liberálispukkasztó kijelentéseit: a nők nem tisztelik a popdalokat. Nem veszik komolyan őket, ahogy a zenével is úgy állnak, hogy az olyan, mint buszon utazva az utazótérbe behallatszódó motorzaj, hozzátartozik. Általánosságban elmondható, hogy találnak valami huszadrangú, a „komoly” zenehallgató (értsd: férfi) számára abszolút indifferens énekesi megnyilvánulást és azon lovagol a cikk kétharmadában.
Ménes Márta is pont ezt teszi. Nála az exhibicionista frontember sikamlós kifejezései „nyerik el” a nemtetszését.
A Gödörben ciripeltek a tücskök
Úgy szólt, ahogy a lemezen – ez kétségkívül nagy dicséret egy zenekarnak, különösen, ha ez a legelső lemeze. A Bíró Szabolcs vezette Maszkura és a Tücsökraj színvonalas pop-szving-rap koncertjét hallgattuk meg kedden az Erzsébet téri Gödörben.
Képaláírás: Profizmus és feltűnősködés Maszkuráék lemezbemutató koncertjén
Szégyentelen címmel jelent meg a Maszkura és a Tücsökraj első albuma, amelynek birtokában és ismeretében, mondhatnám, felkészülten érkeztem a helyszínre. A zenekari műfajorgiának megfelelően színes társaság verődött össze, néhány sipítozó Bíró Szabolcs-fannal (ezek szerint már vannak) az élen. A marosvásárhelyi születésű frontember ezzel meg is volt elégedve, s talán túl látványosan is üdvözölte az új jelenséget.
Az előadott dalokkal semmi gond nem volt, sőt, a lemezbemutató koncerteken inkább felkészületlenséggel, szövegtévesztéssel találkozunk. Ez esetben nem erről volt szó, hanem az összképet, és – hangot romboló énekesi szerep eltúlzásáról. Az nem baj, ha mindenki a Háborgató Maszkurát (Bíró Szabolcs) figyeli – mert az a dolga, hogy feltűnjön –, de azt hiszem, belátható, hogy a trágár kifejezések halmozásával nem feltétlenül nő egyenes arányban egy frontember megbecsülése. Persze előfordul, hogy már-már indokolt némi mennyiségű csúnya szó égbekiáltása, és a pimasz dalszövegek is lehetnek ütősek, de ahogy a hangokat, úgy a szavakat is mindig el kell találni. Ha ez olykor nem is sikerült, a „Fásy-mulatóra ráz a magyar nép” – dalrészleten egyszerre sírtunk és nevettünk, és a himnikus Magyarok Istene című szerzemény is betalált. Ez a dal nemcsak a szövegével tarol, de bizonyítja, hogy egy alapvetően dzsesszalapú popzenei albumon helye lehet a hiphopnak is. Mindez köszönhető Bíró Szabolcs rapmúltjának, még inkább kiváló énekhangjának, amely jól passzol a szvinghez, a bossa novához, de a funkyhoz és a hiphophoz is. Lássuk be, ez nagy előny, főleg, ha az énekes kvalitásai élőben is egyértelműen megmutatkoznak.
A Tücsökraj – Lakatos Ferenc (zongora), Révész Csanád (ütősök), Kertész Csaba (gitár), Boros Gábor (bőgő) – nem okozott csalódást, végig színvonalasan ciripeltek. Vidám, játékos, őszinte, és eklektikus Maszkuráék zenéje, s habár az Emil.RuleZ! – vonásokat nem igazán tudják letagadni, mégis egyedi zenét hoztak létre.
Bíró Szabolcs saját életét meséli el a dalokban, őszintén vall szerelmi csalódásáról, Budapest-szeretetéről, pörgős éjszakákról és a „libákról”, amelyekkel csókolózna. A koncert végén egy fiatalember közelít felém értetlen arccal, és így szól: „Te, én nem tudom, kik ezek, de az énekes srác az előbb azt mondta, hogy nagyon szeret itt, Budapesten lenni. Milyen furcsa” – sóhajtozik.
Már az első mondat ez: „Úgy szólt, ahogy a lemezen – ez kétségkívül nagy dicséret egy zenekarnak, különösen, ha ez a legelső lemeze.” Miért, hogy máshogy szóljon, különösen, ha ez a legelső lemezük? Főleg hogy profi, sok-sok esztendeje már a pályán, a szórakoztatóipar különböző szegleteiben dolgozó zenészekről van szó.
Az újságírónő aztán akárha vizsgabiztos volna a hátsó ülésen, tollal és táblázattal a kezében, figyelte, hogy az általa ismert hibák valamelyikét elköveti-e a vizsgázó. Hivatalnok szellemben ezt írja: „Az előadott dalokkal semmi gond nem volt, sőt, a lemezbemutató koncerteken inkább felkészületlenséggel, szövegtévesztéssel találkozunk.” A folytatásért lásd fentebb a teljes terjedelmében beidézett cikket. Ménes Márta jól megmagyarázza nekünk, hogy a mértéknek van tartása, a túl sok trágár kifejezésekkel teli padlása alatt meg előbb homorúvá válik a plafon, majd beszakad. Az meg nem jó.
A cikk zenei része viszont rendben van. Ugyan eredendően egymást kizárónak tünteti fel a hip-hop és az egyéb stílusok találkozását, amik itt Bíró Szabolcs személyében és énekhangjában – csodák csodájára – mégis príma dalokat eredményeznek, de nem akarunk a kákán is csomót keresni. A zárómondat meg különösen telitalálat.
Szóval ez a… Vagy nem is ide indultunk a bejegyzés elején? Épp az ellenkezőjét akartunk bizonyítani? Igen és igen. Elnézését kérjük az Olvasónak.