Tegyünk fel bizonyos korú zenészeknek egy kérdést; „Ki forradalmasította a hangstúdiót?” A válasz változatlanul tartalmazni fogja a következő neveket: Phil Spector, Joe Meek, Brian Wilson, Lee Perry. Életük válságos pillanataiban ezeket a stúdió-innovátorokat olyan tudatállapot hozta közös nevezőre, amit a társadalom, a maga kényelmére, őrületnek szokott nevezni.
Joe Meek nem volt őrült. Meleg férfi volt, aki a háború utáni Anglia represszív légkörében elnyomni próbálta „furcsasága” minden jelét, a korai angol rock and roll primitív kontextusában keresve a kiegyezést spirituális sóvárgásaival (spiritiszta volt, aki angyali énekhangokat helyezett bóvligyanús zenék fölé), majd megölte szállásadónőjét és magát egy lőfegyverrel. Tiltott vágyainak feszítőereje túllökte őt a ráció korlátain. És akkor még Spector, a „Wall of sound” (hang-fal) feltalálója. Instrumentális textúrákat és visszhangokat rétegzett édes émelygéssé – a hangzás mélysége kifinomult csodák földalatti barlangjaiba vonta a hallgatót. Spector, akár az Usher-ház magányos, hiperérzékeny Roderick Usher-je, remetévé vált Los Angelesben, és végül pisztollyal dolgozott a keverőpultnál.
Tőle nem messze a groteszkké hízott Brian Wilson két évig feküdt ágyában, érzelmileg kimerülten a Beach Boys miatt, magából kifordultan a drogoktól. Jamaica, Kingston, Washington Gardens: miután éveken át reggae-slágereket gyártott, Lee Perry megsemmisítette (előbb elárasztotta, majd felgyújtotta) Black Ark nevű stúdióját. Véletlen hasonlóságok? Vagy az erőfeszítés, hogy a hangstúdiót dokumentatív kezdeteiből virtuális csodakamrává változtassák, lökte túl a legtehetségesebb producereket az öndefiníció határain, a semmibe? Nem sok választja el a zavarodott, összekuszált személyiséget gyötrő és uraló hangokat azoktól a semmiből jött, még-nem-létező hangoktól, amelyek ábrándozás közben rohanják meg a képzeletet, a szónikus felfedezőt arra csábítva, hogy valamilyen úton-módon párjukat keltse a tapintható világban.
Innen idézve: David Toop: Hangok óceánja. Fordította: Zöld István. Doppelgänger, 2006.