A Stooges-fanok szép lassan elterjedtek keresztül-kasul az egész világon. New Yorkban az író-gitáros Lanny Kaye maga is zenekart alapított Patti Smithrszel, a költőnővel. Kaye, aki mellesleg még 1969-ben elsőként illette pozitív kritikával a Stooges bemutatkozó lemezét, most, 1974-ben társával, Pattivel meg is látogatta Iggyt és Jamest a Coronetben. A rákövetkező évben pedig Patti Smith Groupként kiadták fergeteges első lemezüket, a Horsest, A Ramones pedig – amelynek tagjai az első Stooges-lemezvásárlók közé tartoztak, és az 1971-es Electric Circus-beli koncerten is megjelentek – 1976 februárjában debütált. Közben óriási rajongótáborok és fanklubok alakultak Európa-szerte. Németországban ott volt maga Herald Inhülsen. aki barátnője, Mechthild Hoppe híres meztelen képeit és a Stooges-cikkeket variálta nagy népszerűségnek örvendő saját fanzinjében, a Honey That Ain’t No Romance-ben, Párizsban pedig a híres Marc Zermati, az Open Market lemezbolt tulajdonosa, illetve Philippe Mogane fotográfus-író hivatalosan is beindították a francia Stooges-fanklubot. Londonban a Stooges-effektus még ennél is erősebben jelentkezett. Amikor Brian James 1971-ben meghallotta a Fun House-t, rögtön többéves ön- és társfelfedező útra indult. 1976-ban végre összetalálkozott az énekes Dave Vaniannel, akiről így írt egy barátjának „Végre-valahára én is megtaláltam a saját lggymet!” Ők ketten lesznek a The Damned alapítói. Akik koncertrepertoárjuk elmaradhatatlan darabjaivá teszik a Stooges „1970” című számát, majd 1976 októberében kiadják a legelső igazi, vérbeli brit punkkislemezt, a „New Rose”-t.
Mick Jones – aki anno ott volt a koncerten a King’s Crossban, és rövid ideig a London SS-ben is játszott Brian Jamesszel – 1976-ban összeállt Joe Strummerrel, a 101-ers nevű kocsmarockzenekar énekesével, és megalakították a Clasht. John Lydon is ott volt ezen a King's Cross-beli előadáson, ugyanis ’75 nyarától sokat ücsörgött a King’s Roadon, Malcolm McLaren menő ruhaboltjában, a Sexben, s a Raw Power szinte be volt ragadva a lejátszóba. Lydon végül Johnny Rotten néven csatlakozott McLaren mellékprojektjéhez. a Swankershez, amely később Sex Pistols néven vonul be a történelembe. Fellépéseiken mindig elhangzott a Stooges „No Fun”-ja, és rá is került harmadik kislemezük, a „Pretty Vacant” B oldalára.
Iggyben akkor realizálódott ennek az új, úgynevezett „punk”-mozgalomnak a létezése, amikor 1976-ban látogatást tett a CBGB-ben. (Ő maga Lenny Kaye-nek tulajdonítja a kifejezést, aki akkoriban egyszer úgy deiniálta a Stooges debütáló albumát, mint „tapló punkok zenéje, akik hamburger után kajtatnak”.) Mikor látta a Sex Pistols és a Damned fellépését, megerősödött benne az érzés, hogy itt tényleg valami nagy változás készül.
Ahogy a punkmozgalom legelső kislemezei besurrantak a polcokra, Iggy is piacra dobta saját „csináld magad” szellemiségű oktatóalbumát. A banda utolsó, gyötrelmes, Michigan Palace-beli előadása került rá a Metallic KO albumra. A nehéz szülésben Nick Kent és Marc Zermati játszotta a bába szerepét. A koncertfelvétel egyik kópiáját, amit még Michael Tipton rögzített, Nick James 1974 végén Williamsontól szerezte meg, Zermati – aki időközben 1973-ban a Flaming Greevies EP-jével indította el saját kiadóját, a Skydag Labelst – összevágta egy korábbi Michigan Palace-beli Stooges-koncert felvételével, és előállt egy 39 perces albummal, amit 1976 szeptemberében jelentettek meg. Sokak számára a mai napig ez a punk Bibliája: selejtes termék, mint megannyi kortárs alkotás, a kifejezésképtelenség gőgje leginkább siralmasnak nevezhető („Egy, két, basszátok meg, seggfejek!”). És mégis, legjobb pillanataiban kimondhatatlanul nemes, elég meghallgatni a „Raw Power”-t vagy a „Louie Louie”-t. Peter Hook számára – aki basszuzozott egy manchesteri zenekarban, amely később Joy Divisonként híresül majd el – a Metallic KO nem csupán hatalmas ihletet adott, hanem konkrétan kijelölte, hova is akar eljutni zenészként. „Pont olyan volt a hangzása, mint a korai fellépéseinknek, Borotvaélen táncolt. Éppen ez tette olyan kibaszott izgalmassá, ezért ez a világ legjobb albuma! Közelébe se érnek azok a kurva élő felvételes műanyag CD-k, amiken mindenki tapsikál.” Minden kétséget kizáróan a Metallic KO agresszivitása és negativitása jelentősen befolyásolta az éppen bontakozó, üveghajigálásra és köpködésre buzdító brit punkkultúrát. Ez még Iggy szemében is egy „sötét album volt, és tudtam, hogy ő maga is megborzongott néha a felvételt hallgatva” – emlékszik vissza Kent.
Sötét vagy sem, a Metallic KO volt az első Stooges-album, melyre végre fel volt készülve a világ. Nick Kent az NME-nél és Giovanni Dadomo a Soundsnál szünni nem tűnő lelkesedéssel és odaadással magasztalták az egekig Iggyt és az egész albumot. Közben Tony Defries szerződésszegés vádjával próbált Zarmati nyakára járni, amit arra alapozott, hogy a Stoogest még kötötte a MainMan-kontraktus. Az ekkor lassan hároméves felvétel kivételes, százezer feletti eladott példányszámmal robbant be a brit lemezpiacra. Ezt hamarosan az „I Got A Right” Stooges-kislemez követte, melyet Iggy a MainMan egyik poros (Williamson által elkövetett) demója alapján kevert újra. Az elkallódott és annak idején visszadobott dal most Philippe Morgan Siamese Dog kiadójának gondozásában került a piacra márciusban, határtalan elismerésben részesülve Európa-szerte.
A The Idiot promóciós koncertsorozatát 1977. március elsején indították az Aylesbury Friars nevű, Londontól jó órányira levő klubban, ami David Bowie választása volt, mert úgy gondolta, hogy egy szolidabb mezőny alkalmasabb lehet a tesztelésre, mielőtt a show útra kel. A turnét Bowie MAM irodája szervezte, amit John Giddins és Ian Wright futtatott. Ők megsúgták a Friars promóciós munkálatait végző David Stoppsnak, hogy Bowie eseteg felléphet vendég billentyűsként, azonban ezt egyelőre titokban tartották. Aznap délután feszült volt a hangulat a csapatban. és Iggy is nyilvánvalóan feszült volt. Így végül Bowie lett az, aki barna kordnadrágban, kockás ingben és svájcisapkában – mintha ő lett volna a megtestesült lazaság – üdvözölte és szórakoztatta Stoppsot: ,,Mi a fenét csinál még mindig ebben a putriban egy olyan ügyes és értelmes fickó, mint te?”" A haverkodó stílussal csak aggodalmát palástolta. Mert a banda felszerelését feltartóztatták a vámnál, és tudta, hogy csupán egy villám-soundcheckre marad idő. ,,David szívesen játszotta Iggy mögött a másodhegedűs szerepét. Minden bizonnyal a jóval kisebb stresszfaktor miatt, ami ebben a felállásban ránehezedett” – emlékszik vissza Stopps.
A közönség saraiban ott volt a londoni punkszcéna összes előkelősége, Brian James a Damnedből, Johnny Thunders és Billy Rath a Heartbreakersből, Glen Matlock a Sex Pistolsból és Iggy ősi támogatója, Nick Kent is. Ezenkívül a Generations X tagjai és az Adverts csapata is megjelent, hogy megnézzék a Stooges három albumából és a The Idiotból összeállított fasza kis műsort, Amikor körvonalazódni kezdett, ki is bújik meg a zongora árnyékában, a nézőközönség a színpad billentyű felöli oldalán gyülekezett. A tömeg eksztatikus állapotba került Iggynek már a puszta látványától is, akire az agresszió és a kicsapongások ikonjaiként tekintettek. Már attól is őrjöngtek, hogy egyáltalán életben, sőt láthatóan kicsattanó egészségesen látják. Azért el kell ismerni, hogy valamelyest hiányolták azokat a Veszedelmes allűröket, amelyekkel Iggy hajdan kényeztette őket – magát majdnem tepsibe, de legalábbis tolószékbe juttatva. „[lggy] hipnotikus személyiség volt” – meséli Brian James, aki teljesen zavarba jött Bowie megjelenésétől a színpadon. Kris Needs pedig, aki a Roxette magazinnak irt kritikát, azt mondta, hogy Iggy lenyűgöző volt, „de azért nem azt a detroiti démonfigurát hozta, akire számítottak.” A show után Brian James heves vitába keveredett Johnny Thundersszel, aki azt állította. hogy a Bowie által megtámogatott lggy kész kabaré.
A többi fellépésüket, sőt magát a The Idiot érő kritikák is hasonlóan pozitívak, de enyhén visszafogottak voltak. Bowie saját lemezével, a megjelenő Low-val januárban jött ki, és a kettőt így, tandemben próbálták promótálni. Sok rajongó ugyanazt a zenét várta, amit már megszeretett az előző albumon, és sokan hiányolták James Williamson karakteresen magas oktánszámú gitárriffjeit is. Ennek ellenére a The Idiotnak mégis sikerült a listák felső régióiba kiúsznia (Angliában a tekintélyes harmincadik helyig jutott, Amerikában pedig később a hetvenkettedik helyet érte el). Csak most. utólag visszatekintve válik világossá, hogy a „Nightclubbing” vagy a „Dum Dum Boys” komor ereje valójában már előrevetíttte az 1980-as évek popzenéjét. A zaftos szintetizátorok, baljós vokálok és sötét, gótikus gitárok adják majd meg a paletta alapszíneit az olyan együttesek szamara, mint a Siouxsie and the Banshees, a Magazine, a Birthday Patty és a Bauhaus. Nem beszélve arról, hogy a The Idiot lesz a Joy Division inspirációval teli, tehetséges, de zaklatott lelkületű énekesének, lan Curtisnek a legkedvesebb albuma, ami még akkor is forgott körbe-körbe a lejátszóján, mikor 1980 májusában felakasztotta magát. Peter Hook, Curtis barátja és basszusgitárosa szomorúan, együtt érzően, de magát meg nem hazudtoló, sötét humorral kommentálja, hogy azért ne higgyük, hogy Iggynek egyedül ekkora hatása lett volna.
Ahogy a turné haladt előre, Iggy színpadi allűrjei is egyre vadabbakká váltak. Mindez megspékelve a Sales fivérek fékezhetetlen energiájával azt eredményezte, hogy a londoni Rainbow-show már fergetegesre sikeredett, olyannyira, nagy még Johlıny Rotten is tiszteletét tette náluk az előadás után. De mindhiába. A punk is kitermelte a maga konzervativizmusát, és a Melody Maker magazinban Mark P., a Sniffin Glue fanzin szerzője nekiállt panaszkodni. hogy Iggy „nem vetette magát a közönségbe, de még egy széket sem tört szét”. Ricky Gardiner volt a másik. akit azzal vádoltak az újságirók, hogy már nem eléggé agresszív Fogalmuk sem volt róla, hogy ez részéről szándékos volt: Gardiner csengő Stratocastere és Bowie elektronikus zongorája egy új, kitisztult hangzást adott a zenéjüknek, és ennek eredményeképp Iggy hangja előtérbe léphetett. Hiába is gondolta bárki, hogy a banda könnyelműen vagy akar tudatosan sutba vágta a punkkonvenciókat, a turné huszonhat állomása során, amit hat hét leforgása alatt nyomtak le, a backstage-őrjöngések kellőképp ellensúlyozták a professzionális színpadi viselkedést. Tony „gyakran arra eszmélt, hogy betépve és meztelenül bolyong hotelfolyosókon. Nem volt jó buli. Közel jártunk a végelgyengüléshez. Hogy mégis kibírjuk, kokainnal tartottuk magunkat életben. Azonban egy idő után már az sem segített.” Hunt és Tony Sales úgy saccolják. hogy jó tíz kilót szippanthattak fel fejenként a hat hét alatt. Tony emlékszik egy olyan esetre, amikor Iggy felmászott egy monitor oszlopra, és Onnan hanyatt zuhant a színpadra. „Semmi fájdalmat nem érzett, úgy szét volt már csúszva.” Bowie is beismerte, hogy akkori drogozásuk hihetetlenül elfajult. És érezte hogy tönkreteszi magát. Mire elérték Amerikát, már rendesen kiégtek, és Hunt szerint Iggy „egyre kiszámíthatatlanabb, őrjöngőbb és megszállottabb lett. De minden dühítő, zavaró mániája és megszállottsága ellenére kemény zsoldos volt. Nagyszerűen nyomta le a fellépések mindegyikét”.
Innen idézve: Paul Trynka: Iggy Pop – Open up and bleed. Fordította: Dudich Ákos, László István, Tardos Hanna. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.
