A fiúk köztudomásúlag imádják a heavy metalt (meg a nu-t, meg a rapet), és ennek a hagyományos magyarázata olyasmikkel operál, mint a gitár mint péniszpótlék, homoerotika meg egyéb hasonló dolgok, amelyek perverzitásra, szexuális zavarra és kemény, morbid neurózisokra utalnak. Igaz, egy rövid ideig (viszonzatlanul) szerelmes voltam Rory Gallagher ír blues-rock gitárosba; és igaz, hogy rockrajongói életem első három vagy négy évében csak olyan énekeseket hallgattam, akik minden további nélkül bevallották, hogy rágcsálókat és/vagy csúszómászókat esznek. De mégiscsak gyanítom, hogy a patológiainál van helytállóbb zenei magyarázat arra, hogy annak idején a Zeppelinbe, a Sabbathba és a Deep Purple-be voltam belezúgva, éspedig az, hogy nem bíztam meg a saját ízlésemben a dalokkal kapcsolatban. Mint egy sznob, de buta felnőtt, aki nem hajlandó megnézni egy filmet, ha nem feliratos, makacsul nem voltam hajlandó olyan zenét hallgatni, amit nem borított el az elektromos gitárok torz zúgása. Különben honnan tudtam volna, hogy jó-e? Egy olyan dal, amit zongorán játszottak, vagy akusztikus gitáron, vagy amit olyan emberek adtak elő, akiknek nem voltbajszuk és szakálluk (például lányok), olyan emberek, akik nem rágcsálókat ettek, hanem salátát... hát, az éppenséggel lehetett olyan rossz zene is, amelyik át akar rázni. Az ilyenek megjátszhatták magukat, hogy ők a Beatles, közbe’ meg nem is. Honnan tudhatnám, hogy nem átverés az egész? Nem, jobb nem vacakolni, hogy melyik a jó meg a rossz – az a lényeg, hogy hangos legyen. Ami hangos, annál az ember nem tévedhet nagyot.
Meg a címek is segítettek. Ha egy dalcím nem tartalmazott nyilvánvaló heavy metal-motívumokat, az olyan volt, mint a hangos gitárok nélküli zene: lehet, hogy csak ki akarják csalni a zsebpénzedet, galádul el akarják hitetni veled, hogy valami valami, amikor pedig nem az. Vegyük, mondjuk, a Blue című albumot Joni Mitchelltől. Na, hát én keményen próbálkoztam vele, de nem tudtam hinni neki. Ha egy dalnak az a címe, hogy „Az apám”, az könnyen lehet vacak, nem utolsósorban azért, mert az öregem egyik kedvenc dala „Az apám, a szemetes” volt. Vagy hogyan bízzak meg az „Egy kis zöld” című dalban, amikor az apám szerette az „Egy kis zöld almá”-t? És Isten tudja, miért, de kurvára nem lehetett eldönteni, hogy jó-e egy lemez vagy sem, csak abból, hogy meghallgattad. De, például, a Black Sabbath Paranoid című albumán lévő dalok kemények és megbízhatóak voltak, rögtön látszott, hogy ez minőségi munka. Hogy lehetne egy rossz dalnak az a címe, hogy „Vasember” vagy „Háború disznai” vagy – hogy a legjobbat mondjam – „Patkánysaláta”?
Úgyhogy az én esetemben az, hogy megtanulom szeretni a csendesebb dalokat – a country –, a soul- és a folkdalokat, az olyan balladákat, amiket nők énekelnek, és zongorán, brácsán vagy valami más istenverte hangszeren játsszák, a dallamos dalokat, amiknek például az a címük, hogy „Carey” (mert ugyan létezhet-e olyan működő fülkagylókkal ellátott emberfia, aki ne szeretné a Blue-t?) –, nem arról szól, hogy öregszem, hanem arról, hogy zenei magabiztosság alakul ki bennem, az a képesség, hogy magamtól is meg tudok ítélni egy dalt. Néha úgy érzem, hogy minden egyes évvel lekopott egy réteg mocskos gitárhang, míg végül elértem arra a szintre, ahol, úgy remélem, meg tudok különböztetni egy jó George Jones-dalt egy rossztól. Az így levetkőztetett dalok, amiken nincs se varrás, se Stratocaster-gitár, ijesztőek – az embernek magának kell eligazodnia bennük.
És aztán, amikor képessé válsz erre, ugyanolyan lusta leszel, és ugyanúgy elkezdesz félni a saját ítéletedtől, mint tizennégy éves korodban. Honnan tudhatod, hogy egy CD tényleg jó-e? Hát onnan, hogy a csendes jó ízlés jeleit fürkészed. Mélabús fekete-fehér borítókat keresel, brácsát a hangszerek között, esetleg valamilyen finom nevet a vendégművészek sorában, ironikus dalcímeket, egy matricát, amin a Mojó-ban vagy valamilyen komoly napilapban megjelent kritikából vett idézet van, meg talán pár irodalmi vagy filmes utalást. És persze többé egyáltalán nem hallgatsz olyan zenét, amit üvöltöző, bőrnadrágos, bozontos hajú emberek játszanak. Mert honnan a fenéből tudhatnád, hogy jó-e vagy nem, amikor olyan hangosan játsszák, és olyan emberek, akik láthatóan szörnyen ellenségesen viszonyulnak az ironikus modernitás esztétikájához?
Valamikor az elmúlt pár évben észrevettem, hogy a zenei étrendemben nincs elég szénhidrát, és hogy a rockhangzás élelmezési szempontból elhanyagolhatatlan – különösen kocsiban és könyvbemutató turnékon, amikor az embernek valami gyorsra és olcsóra van szüksége, hogy végig tudjon csinálni egy hosszú napot. A Nirvana, a The Bends és a Chemical Brothers újra felserkentette az étvágyamat, de csak a Led Zeppelin tudta kielégíteni; az az igazság, hogy ha valaha egy blues-metál futamot kellene dúdolnom egy hökkent földönkívülinek, a Zeppelin „Heartbreaker”-ét választanám a Led Zeppelin II-ről. Nem hiszem, hogy különösebben felvilágosítaná a DANG DANG DANG DA-DA-DANG, DA-DA-DA-DA-DA DANG DANG DA-DA-DANG-ozásom, én viszont úgy érezném, hogy az adott körülmények között a lehető legjobban megálltam a helyem. Még így leírva is (jó, kicsit ráerősítettem a hatásra a nagybetűkkel), nekem úgy tűnik, hatékonyan és világosan érzékelhető a dal diadalmas, idióta harsánysága. Olvassátok el még egyszer! Na? Ez aztán igazi rockzene!
Azt szeretem a legjobban a Led Zeppelin újrafelfedezésében – és abban, hogy hallgatom a Chemical Brotherst meg a The Bendset –, hogy ezeket többé nem lehet kényelmesen elhelyezni az életemben. Ahogy az ember idősödik, egy csomó minden abból, amit fogyaszt, a kényelemmel van kapcsolatban: vannak gyerekeim, szomszédaim és egy olyan élettársam, akit csöppet sem zavarna, ha többé soha az életében nem hallana egyetlen blues-metál futamot és semmilyen döngölős beatzenét; kevesebb az időm, kevésbé tűröm a szart, fontosabb lett számomra a jó ízlés, jobban megbízom az ítéletemben. A kultúrában, amellyel körülveszem magam, a személyiségem meg az életem körülményei tükröződnek, és ennek részben így is kell lennie. Csakhogy miközben ezt megtanulja az ember, bizonyos dolgok elvesznek, és az egyik dolog, ami elveszett – mondjuk, olyasmikkel együtt, mint a beteg gyerekekkel operáló kórházi drámák és az experimentális filmek iránti vonzódás –, Jimmy Page volt. A zaj, amit csinál, már nem én vagyok, de még mindig olyan zaj, amit szívesen meghallgatok; amellett emlékeztet arra, hogy ha valaki klassz felnőtté akar válni, annak meg kell fizetni az árát.
Innen idézve: Nick Hornby: 31 dal. Fordította: M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2003.