Miért lelkesít fel és nyűgöz le minket annyira a Joy Division? A rock dühítő jelenség, kész csoda, hogy még mindig fogyasztjuk. A legtöbb rockzene egy rakás durvaság és ostobaság: a felületesség és hazugságok végtelen sora. Néhányan mégis többet érnek el keretein belül a szokványos kellemes zajnál – eléggé csodálatos dolgokat hoznak létre ahhoz, hogy a hitünk megmaradjon.
A legjobb rockzenét olyan egyéniségek alkotják, akik eléggé megszállottak ahhoz, hogy sorsokat és rendszereket művészi totalitással és néha tragikus szükségszerűséggel ítéljenek meg – rockzenét alkotnak a saját törvényeivel, a saját drámáival. A rockzene arcát azok változtatják meg, akik az új hangzások, új dallamok, új látomások nyelvébe vezetnek be.
A legjobb rockzene megrémít és szórakozat.
A Joy Division kimozdított az egyensúlyunkból. Zenéjük kétségtelenül az idők rémületével – semmi olcsó sokk, semmi rocky horror – az erőszak, az ellentmondások, a csodák, a félelem katasztrofális képeivel van teli. A társadalom vészjósló természete ránknehezedik, a sivár halál mindig közel van – minden dal egy rejtély, egy keresés. A zene brutálisan érzéki és melan-kolikusan gyengéd. A dalok nem kerülik ki a magányt, a kegyetlenséget, a szenvedést – dacolnak velük.
Nem a nyomasztó komorság ünneplése ez – inkább a középszerűség, a képmutatás, az önelégültség megvetése. Bolondság azt hinni, hogy a rock lehet a megváltás – de az emberek a középszerű rockot magától értetődőnek veszik és nem gondolnak arra, hogy milyen lehetőségek rejlenek ebben a zenében. A Joy Division soha nem vette késznek a dolgokat – mindig a lehetőségek határait kereste.
A legjobb rockzene – legyen az Jimi Hendrix vagy a Joy Division – a végtelent sugalmazza és szembeszáll a szennyel. A legjobb rockzenét ritkán produkálja az egyenes intelligencia és szellem. A legjobb rockzene világa az álmok, a naivitás, a vágyódás, az intuíció világa.
A Joy Division művészetet csinál. Az előítélet, ami a „művészet” szót övezi, elkedvetleníti az embereket, hallatán az érinthetetlenre, az elérhetetlenre, a realitáson túlira gondolnak. A Joy Division a realitást hozza a rockzenébe. Képeik erőszakos intenzitása ellenére a zene soha nem adja fel a klasszikus közérthetőséget – ritmusa, dallama és atmoszférája félelmetesen kifinomult.
A Joy Division művészetet csinál. A Joy Division a legjobb rockzenét csinálja. Kemény szöveg – és miért ne? A Joy Division valami egyedülállót ért el. A Joy Division nem egyszerűen egy menő újhullámos együttes egy divatos független kiadónál. Ó, nem!
Április folyamán néhány brit koncertet adtak – miután két hetet töltöttek az islingtoni Britannia Row stúdióban az új Closer albumon dolgozva. Játszottak a londoni Rainbowban, ahol a Stranglers előzenekara voltak, és három estén a Moonlight Clubban. Bar néhány koncert elmaradt, mert Ian Curtis megbetegedett, ez az intenzív aktivitás időszaka volt. Május 2-án a birminghami High Hallban léptek lel. Ez volt Ian Curtis utolsó szereplése közönség előtt. A birminghami koncert előtt négy nappal a Love Will Tear Us Apart kislemez videóját forgatták. A helyszín – egy használaton kívüli, lepusztult raktárépület – ideális hely egy Joy Division-videónak. Az együttest nem izgatta a felvétel – nem jöttek tűzbe az efféle promóciós finomságoktól. De a birminghami koncert előtti öltözőbeli hangulat távol állt a letargiától. A romanticizált szomorúság mítoszával, menedzserük, Rob Gretton síri humorával szemben a valóságban könnyed, hétköznapi emberek voltak. A nyers, bizalmatlan Peter Hook, a jópofa Bernie Albrecht, a csendes, könnyed Stephen Morris és a félénk, törékeny, udvarias Ian Curtis különös metamorfózison estek át, ahogy a színpad kékes fényébe léptek.
Élő műsoruk kevés engedményt tesz a rocküzlet tradícióinak – a nyitószóm egy ismeretlen, cím nélküli instrumentális darab, amit a nagylemez befejezése óta írtak. Üdvrivalgás fogadja a Shadowplay-t – gerjesztve és a szokásos tempónál gyorsabban játsszák. De a Joy Division soha nem játszott könnyű játékokat – az ismerős számot két csikorgó, fülhasogató dal követi az új LP-ról, a Means To An End és a Passover. Csak a lassú, gyászos New Dawn Fades után veszi észre Ian Curtis a közönséget egy rövid hello erejéig. A tömeg megbűvölve áll, amint a hipnotikus 24 Hours örvénylő gitár- és dobmotívumai a Transmission lüktető basszusindításába csapnak át. Az eufória csak fokozódik a Disorder alatt – Curtis cséplő robottánca csaknem erőszakba torkollik, miközben Morris és Hook precízen és erőteljesen tartják az ütemet, Albrecht pedig szorgalmasan hozza a gitárszólót. A gitáros szintetizátorra vált a két zarószámban – szintén az új LP-ről –, az áttetsző Isolation-ben és a nyugodt Decades-ben, egy olyan dalban, amely a fantasztikus Atmosphere-hez hasonlóan az együttes kifinomult oldalát hangsúlyozza, élesen szembenállva a műsor legnagyobb részét alkotó nyers, kemény rockkal. Curtis a szám vége előtt lezuhan a színpadról – teljesen kimerült és elcsigázott. A követelések ellenére csak egy szám a ráadás, az 1978-as Digital új változata.
Nem kell külön hangsúlyozni, de Ian Curtis érzelmes, mélyen romantikus és hevesen érzékeny volt. Ezek a tulajdonságok és valami irracionális hajlandóság, hogy mindenért önmagát hibáztassa – tetézve néhány, most elhanyagolható problémával – vezették arra a döntésre, hogy itthagyjon bennünket. Díszletváltozás. Számára talán a szabadság.
Május 17-én, négy nappal azelőtt, hogy a Joy Division Amerikába repült volna, meglátogatta szülei házát Macclesfieldben. Megnézte tévén a kedvenc rendezője, Herzog filmjét, a Bruno vándorlásait. Néhány órával később, szombaton hajnalban felakasztotta magát. 23 éves volt.
A mítosz kifejlődése elkerülhetetlen, már csak az általuk keltett szenvedélyek miatt is. Curtis szövegei élénkek és drámaiak. Új perspektívákat nyitnak fel a vad és tágas sötétségben. Curtis a végső realitásokkal szállt szembe.
A Joy Division első koncertjét az Electric Circusben játszolta, a Buzzcocks és a Penetration előzenekaraként, 1977 májusában, több hónapos izgatott előkészület után. Akkoriban Warsaw volt a nevük, Bowie Low LP-jének egyik száma után. Létezésük első hónapjaiban üzleti problémák hátráltatták természetes fejlődésüket. Egy négyszámos EP-t vettek fel An Ideal For Living címmel, amit új nevükön – Joy Division – akartak kiadni. A nevet a prostituáltak koncentrációs táborokbeli egységéből vették. Rossz felvételi minőség késleltette a megjelenést, de akkor sem okozott nagy kavarodást, mikor végül kijött. ’78-ban találkoztak menedzserükkel, Rob Grettonnal és producerükkel, Martin Hannett-tel, akik szinte ötödik és hatodik taggá váltak. A körülmények összeállása révén a Joy Division két számmal vett részt a Factory Sampler LP-n. Nem volt biztos, hogy a Factory ki tud-e adni még egy LP-t, és a Joy Division tagjai korai, nevetséges hibák után kétszer is meggondolták, hogy elkötelezzék-e magukat egy lemeztársaságnak. Végül mégis a Factory adta ki első nagylemezüket, az Unkown Pleasures-t, amelynek ereje és teljessége elképesztő a korai felvételekhez képest. A Factory rugalmasságának köszönhetően két számot az LP-session-ökből a Fast Earcom adott ki, két új dalt (Atmosphere, Dead Souls) vettek fel a Sordide Sentimentalnek és egy szenzációs kislemezt, a Transmission-t a Factorynek. Ezenkívül megjelent egy kétszámos flexi lemez (Incubation, Komakino).
Hook, Albrecht és Morris nem fogja használni a Joy Division nevet. Régen elhatározta, hogy ha bármelyik tag bármilyen módon elhagyja az együttest, megváltoztatják a nevet.
A jövőre nézve nincsenek kész terveik, de az igaz, hogy nem Curtis volt az együttes fő erőssége. Ő írta a szövegeket és hozzájárult a zenei végeredményhez. Hook és Albrecht szerezte a dalokat, Morris komponálta a ritmusokat. Curtis volt az együttes fókuszában, de a zene önmagában is egyedülálló. Napokon belül megjelenik kislemezen a Love Will Tear Us Apart lassú és gyors változatban, ezt követi néhány hét múlva a Closer LP. A Factory hangsúlyozza, hogy az LP borítóját (a halott Jézus gótikus szoborportréja) hónapokkal Curtis halála előtt kiválasztották. Van még néhány kiadatlan szám, amelyek valahol, valamilyen formában meg fognak jelenni.
A Joy Division hatása csak egyre erősebb lesz, erősebb bármilyen mítosznál. A Joy Division nem fogja megváltoztatni a világot. De értéke van. A Joy Division hatása – az ismeretlen gyönyörök hatása, amelyeket mindenki felfedez, aki beleveti magát a Joy Division világába – ma még kérdéses. De a hangulatok inspirálnak, felizgatnak, kihívnak bennünket. A Joy Division értéke a szeretet értéke.
… elszakít egymástól. Megint.
Megalázó lett volna minden érintettnek – Ian Curtisnek, a Joy Division túlélő tagjainak, Martin Hannettnek, nekem és nektek, ha a Closert mint valami gondosan megírt búcsúlevelet tekintettük volna, szétszedve a sorokat, hogy bizonyítékokat szerezzünk arra a krónikus depresszióra, amely Ian Curtist elszakította tőlünk. De naivitás lenne úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, az album készítésének körülményei normálisak lettek volna, higgadtságot tettetve azt mondani, hogy minden rendben volt.
A Joy Division zenéjének központjában pontosan annak elutasítása áll, hogy minden rendben van. Szokássá vált a halált, ha nem is a műalkotás részének, de legalábbis az azt felértékelő tényezőnek tekinteni. A szentek – Hendrix, Joplin, Morrison, Dean, Jones – esetében általános a vélemény, hogy művészetük volt az út, ami a halálukhoz vezetett. Pedig csak művészek voltak, akik tették a dolgukat, élték az életüket és közben valahol kisiklottak.
A Joy Division lényegét én akkor éreztem, amikor először láttam őket élőben. Előadásuk félelmetes volt – küzdelem azokkal az érzelmekkel, amiket én mindig elnyomok magamban –, a végén teljesen összetörtem, de ő nevetgéltek, viccelődtek. Kiadták magukból a félelmeiket és utána jól érezték magukat.
Az Unknown Pleasures látóköre szűkebb, megvalósítósa tökéletesebb volt a Closer-nél. A Closer kevésbé befejezett, kevésbé határozott. Az előző lemez csillogó, cizellált felülete után most gomolygó ködbe burkolóztak. Míg azelőtt Curtis hangjával bírkózva egy Iggy/Morrison-féle énekstílust színlelt, itt kezdett belenőni saját hangjába – anélkül, hogy mások manírjaira kellett volna hagyatkoznia. Az első album friss volt és magabiztos – ez bizonytalan és helyenként majdnem törékeny. A történtek ismerete nélkül is ugyanolyan kísértetiesen szól. Érdes, nyers gitártömbök vagy viharos szintetizátorfelhők lebegnek a rideg, megszállott basszus és dobok fölött, az ének pedig a föld alól jön elő.
Erőtlenebbül, ügyetlenebbül alkalmazva Curtis képei és metaforái majdnem nevetségesnek tűnnének – Ballard (The Atrocity Exhibiton), Kafka (Colony) eszközeivel ábrázolva a világ túl kegyetlennek tűnik ahhoz, hogy ne nevessük ki.
Az együttes tagjai olyan zenei környezetet teremtenek Curtisnek, amely nem hagy kétségeket. A gótikus ének és zúgás, ami beburkolja a The Eternal-t és átjárja a Decadeset, hidegen nyugtalanító. Más kezekben ez talán a legelcsépeltebb artrock klisék előkotrásának tűnt volna. Az olyan szám, mint az lsolation, valószínűleg könnyen belesimult volna az első album anyagába, de a Closer legjobb pillanatai akkor következnek, amikor az együttes megindul előre. A Passover-ben több a magabiztos dobolás, mint máshol, és Hannett elemében van, azt a hátborzongató teret és perspektívát adva a zenének, amely jellemző a Joy Division leghatásosabb momentumaira. „Ez az a krízis, amiről tudtam, hogy jönnie kell / leromboltam a megtartott egyensúlyt / Kételkedve, körben forogva / Kíváncsi vagyok, mi fog következni” – énekli Curtis, miközben a zene könyörtelenül elvág minden visszautat. Ez az album legengesztelhetetlenebb pillanata, amivel vetekszik a Heart And Soul: „Létezés – kit érdekel? / A lehető legjobb módon létezem / A múlt most már a jövőm része / A jelen már elszabadult” – ez a refrén, amit egy könyörtelen dobmotívum és baljósan áradó basszus és szintetizátor korbácsol a könyörgő kérdésig: „Szív és lélek – mi fog elégni?”
De az album központi darabja a 24 Hours, amely az elképzelhető leggyászosabb basszusmotívummal kezdődik és viharos hangőrjöngésbe robban be, míg Curtis – átmenetileg visszanyerve végzetes hangját – így gúnyolódik: „Szóval ez állandó...” A döntő versszakokat a melankolikus nyitómotívum felett énekli, majd gonosz erőszakkal csap bele a második részbe: „Soha nem tudtam, milyen messze kell mennem / Nem ismertem az érzékek legsötétebb sarkait / Egy pillanatra hallottam, hogy valaki hív. / A napfény mögé néztem... és egyáltalán nincs ott semmi!”
Ez az album valószínűleg jobb is lehetett volna. A felvétel időszaka nagyon feszített volt, de ez nem érdekel engem. Ez a Joy Division egyetlen második albuma és ezzel igazan elégedettek lehetünk. És ezen nem azt értem, hogy merüljünk el a depressziójában. Bár kísérthet minket, de ha a Joy Division célja valaha is a kétségbeesés dicsőítése volt, akkor teljesen félreismertem őket. Ez a zene a terrorral foglalkozik és szembeszáll vele – nem feltétlenül győztesen, de mindenképpen bátrabban, mint a legtöbb rockzene. Van néhány telepes ezen a területen és nem mindegyikük tudott sokáig ottmaradni. Jimi Hendrix, Lou Reed, amikor nem csinált hülyét magából, a Pink Floyd, mielőtt elpuhultak, a Doors, a PIL, talán mások is, de mindenki állíthat össze listákat.
A Closer elég különleges ahhoz, hogy felülmúlja várakozásainkat egy rockalbummal szemben. Nagyszerű emléket állít a Joy Divisionnek és Ian Curtisnek. Nem örültök annak, hogy olyan időkben élünk, amelyben ilyen lemezeket hoznak létre? A szerelem...
(Ez az 1980-as datálású írás a Deja Vu nevű fanzinban jelent meg valamikor a kilencvenes évek elején, valószínűleg egy angol nyelvű cikk fordításaként. Hogy pontosan kik csinálták a lapot, nem sikerült kiderítenünk, annyi biztos csak, hogy a néhol szerencsétlen rosszul hangzó magyarítások ellenére sem hagyhattuk veszni ezt az írást.)
