Hány centi vagy?
197.
Testvéred van?
A húgom.
Ő mit tanult, mivel foglalkozik?
Akkor fejezte be a gimnáziumot, amikor apám Egyiptomban volt, több éven át Alexandriában tanította az arabokat a hajózás fortélyaira. Én akkor már a Közgazdasági Egyetemre jártam, úgy döntöttek, hogy felnőttnek számítok és magamra hagytak, a húgom viszont anyámmal kimehetett apámhoz. Az ottani amerikai egyetemre járt – ilyen, más közel-keleti városokban is működött, például Bejrútban –, jól megtanult angolul, s amikor hazajöttek, a ferihegyi reptéren dolgozott. Míg jött egy skót pilóta… Azóta Glasgowban építi a szocializmust.
Tizenkét éves voltál 1956-ban. Mi ért el téged és mi maradt meg benned az akkori eseményekből?
Apám épp Kínában volt, mikor megtudta, mi van itthon, mint az őrült, tépett haza, vonattal a Szovjetunión át. A Nyugati pályaudvarról telefonált, hogy jöjjünk érte, mert ott áll egy csomó cuccal és nem tud sehonnan, semmi járművet szerezni. Sikerült a tejipartól kölcsönkérni egy teherautót, arról néztem végig a várost. Padlón voltam, mondanom sem kell, de apám is. Kaptuk a híreket, hogy ez is disszidált, az is, mint riadt állatok, menekültek innen az emberek. Ezek a dolgok bennem maradtak. A folytatásuk viszont konkrétan is belejátszott az életembe.
Hogyan?
Apám elégedett volt a zongorázásommal és folyton azzal törődött. Volt egy felvevőgépe, amit odaadott valakinek – szerintem az csak az Orion valamelyik igazgatója lehetett – egy zeneszekrényért. Magnetofonnal, az első dinamikus lemezjátszóval, miegyebekkel, az akkora csoda volt az ötvenes évek Magyarországán, hogy aki meglátta, elképedt. Azért cseréltünk, hogy a zongorázásomat felvehessem apámnak, míg távol van, de főleg, hogy a visszahallgatás segítse a tanulásomat.
Hogy jön ez az ’56-os következményekhez?
Úgy, hogy a disszidensek, akiket odakint elkapott az új zene, tömegével kezdték küldeni haza a lemezeket. Lakott a házban egy ember, aki ugyan nem értett a zenéhez, de tényleg nagyon becsületes, aranyos volt és valahonnan valakik – talán elmondta, hogy a házban létezik lejátszó – rábízták az összes beérkező lemez lehallgatását: nincs-e rajtuk valami ellenséges veszedelem. Ezt a bizalmi feladatot ő átruházta rám, ki sem bírta volna azt a rengeteg zenét. Én viszont úgy találtam, hogy az az ellenséges métely nagyon jó zene, ezért a saját zongorázásom helyett Paul Anka, Elvis Presley és Harry Belafonte számokat vettem fel a magnómmal. Egy ideig persze futotta a zongoraszámokra is, de végül annyi remek lemez jött ki, hogy mindent le kellett miattuk törölni. Egyszer aztán kitört a botrány. Nem voltam otthon, amikor apám a barátjának büszkélkedett zsenialitásommal, mindjárt be is akarta mutatni és beindította az első szalagot… Aztán a többit…
Bumm.
Zeneszekrény lezárva! Jóságos, ártatlan cenzor leállítva! Nincs semmi lehallgatás, zongorázás van! Csakhogy akkor már egy csomó srácot ismertem, akiket a bulikon a szalagjaimmal szórakoztattam, s akiknek az apukái, vagy ők maguk is külföldre jártak. Külkeresek, diplomaták, a Nemzeti Bank svájci képviselőjének fiai, megismertem Losonczi fiát is, akik mind lemezeket kértek a külföldet járó apjuktól. Nem egyszer megrendelő listákkal indultak útra a nemzetközi tárgyalások résztvevői, amiket én állítottam össze. Kialakult egy hálózat, én voltam a lóti-futi és átjátszásokkal fizettem. Nálunk nem forgott pénz, valaki hozott egy lemezt, azt mindazok szalagjaira átírtam, akik szintén hoztak valami új felvételt. Mindenki mindenhez ingyen hozzájutott, aki ebbe a körbe bejutott.
Ezért terjedt robbanás gyorsasággal az új zene.
Emlékszem olyanra, hogy az egyik miniszternél nagy kivilágítás, fogadás volt, mi pedig a kerítés tövében, bokor alatt ültünk és vártunk, mikor mennek el végre a vendégek, mikor alszanak el már a szülők, mikor mászhatunk be a gyerekekhez. A lemezt nem lehetett elvinni, ott az ő szobájában kellett átjátszani szalagra, mindegyikünkére külön-külön, hangot kikapcsolva, a varázsszem zöld fényét figyelve. Grundig zeneszekrénye volt a srácnak.
Nevet nem akarsz mondani?
Ma már semmi jelentősége, nincs szükség titkolódzásra, de minek tartson akármelyik is utólag szemétnek.
Még gimnazista voltál?
Érettségi előtt már szép gyűjteményem volt és beindult a disc jockey életem – a házibulikon. Azért hívtak és mehettem el, mert a műfajon belül nekem mindenféle zeném volt, mindent szerettem és nem cövekeltem le egy stílus, egy banda mellett. A többieknek kedvenceik voltak, az egyiknek Perry Como, a másiknak Elvis, a harmadiknak Paul Anka, a Fats Domino rajongói például olyan zárt kört alkottak az imádására, mint egy szekta. A bulijaikon egy óra zenélés után már mindenkinek kockafeje volt az egyhangú zenétől. Én viszont mindenhova már jól mixelt szalaggal érkeztem, hallottak egy jó Shadows blokkot, utána Cliff Richardot…
Beszéltél közben?
Közben semmit. De voltak bulik, ahol előtte elmondtuk kit, mit hallanak, milyen irányzatok képviselőit. Még az első nyilvános diszkók is úgy indultak, mint egy TIT előadás – ez a házibulik hagyománya volt. Hagyományos volt az is, hogy mikor összejöttünk, adtuk az első koktélt: tej-citrom. Szeszmentes vidám hajcihők voltak ezek, csak a legvagányabb körökben fordult elő egy-két üveg sör, sokfelé elosztva.
Nem unták a zene előtti szövegelést?
Nem, mert anélkül nem tudtak másnap dumálni róla, hogy hallottam tegnap egy isteni Presleyt, vagy egy másik bulin nem tudták azt mondani, hogy „nincs valami jó Shadows szalagod?” Tudni akarták, mit hallanak.
A rádióban ezekből sokáig semmi sem ment?
A rádiónak semmije sem volt. Néha a sportolók a világversenyekről hoztak egy-két lemezt és az élményriportok végén bejátszottak belőlük valamit. Később már meg is keresték őket és ötven forintot fizettek, ha átjátszhattak maguknak egy-egy divatos kiadványt. Az első igazi magyar disc jockey, természetesen, Szepesi György volt, mert ő minden külföldi közvetítésről hozott magával 3-4 slágerlemezt. Általa lett magyar csúcssláger a Veni, Vidi, Vici és még sok hasonló. Ezek óriási dolgok voltak akkor!
A rádiózás nem tudott másképp hozzájutni nyugati lemezekhez?
Te pár évvel fiatalabb vagy, ezért nem tudhatod, hogy ezeket mind ellenséges ideológiák termékének kiáltották ki, amivel diverzáns és kémszervezetek a szocialista ifjúság erkölcsét akarják kikezdeni.
Rémálom.
Voltak a már említett rajongó körök, a Paul Anka, meg Fats Domino Klub. Ezeket figyelték. Ha összejöttünk egy-két lemezt meghallgatni, jött az URH és – nem volt mese – betiltotta. Erre elhatároztuk, hogy kerüljön 3.60-ba, kimegyünk a városból, hajóval valahova magnót hallgatni. A szerv már ott állt a hajóhídon és közölte, hogy nem szállhatunk fel. Száz méterrel arrébb összesúgtunk: akkor nyomás a HÉV-vel, valamelyik erdő szélén találkoztunk. És az erdő szélén is ott álltak a rendőrök. Mondd meg, akkor ki merte volna a rádióban felvetni, hogy a műsorába hozassanak nyugati lemezeket?
Ti voltatok az ellenzék?
Amitől már csak egy lépés volt a népellenesség.
Bántalmaztak is?
Nem, ilyen nem volt. Kínzások vidéken sem, maximum pár pofon. De betiltások, beidézések és kopaszítások voltak. A helyzet már jobb volt, mint 1956 előtt, de a különbséget csak az idősebbek érzékelték, mi nem tudtuk összehasonlítani azt, amit átéltünk, azzal, amit nem étünk át, nekünk az volt a legrosszabb – ami volt.
Az egyetemi felvételnél nem okozott gondot, hogy szemmel tartott benneteket a hatóság?
Úgy látszik, odáig nem ment a dolog. Akkorra már csak a helyi kiskirályok dühe volt veszélyes, az egyetemeket ezek, legalábbis Pesten, nem érték el.
Téged simán felvettek?
Minket a gimiben fantasztikus fejek készítettek fel. Komjáthy István úgy tanította a történelmet, ahogy semmilyen könyv. A francia forradalomról például, csodálatos gót betűs könyvekből hosszan idézve olyan lenyűgöző előadást tartott, hogy bénultan figyeltük és úgy futkosott át rajtunk valami, hogy attól egyszerre jobb magyarnak éreztük magunkat és mindenről – érted? nemcsak történelemről, de mindenről – sokkal világosabban gondolkodtunk. Biztos, hogy az ő tanítványai közül kevesen disszidáltak, mert el tudta hitetni, hogy ez a mi hazánk szép ország, szellemi értékekben gazdag ország, és ha valami nincs rendben, akkor magamnak mondjam, hogy: te miattad, te bunkó, mert mit tettél, hogy minden rendben legyen?! Ilyen tanáraim voltak akkor, hál’ Istennek, ezért mi nem féltünk az egyetemi felvételitől. Fel is vettek, szó nélkül.
A Közgázon milyen volt az élet, a légkör?
Nagyon jó volt. Az én gondom az volt, hogy akkor már teljesen elkötöttem magam ezzel a zenével. Amiből egyesek kezdtek hirtelen meggazdagodni, remekül szervezték a szabadpiacot, láttam, milyen hatalmas úr a piac és pusztán gazdasági szempontból is (a többiről most nem beszélek) mekkora bűn, kiépítés és kiaknázás helyett, elferdített ideologizálással csempészutakra terelni az egészet. Szétnéztem magam körül: mindenki ül, mint a meredt szamár és tanulja a baromságokat. Nem a Marx Tőkéjéről van szó, az számomra még ma is tökéletes a maga nemében, mert megtanít elemezni a valóságot, az adott helyzetet. Ott volt azonban az első évben a „politikai gazdaságtan alapjai”, aminek a felén röhögtem, felén csak dühöngtem: hülyének néz, aki beadja, vagy tudatosan hülyít, mint fantasztikus krimikben az űrbeli mechanikus rémagyak? Világos: néhány palinak ez a kiváltsága, pontosabban, ezzel jut kiváltságokhoz.
Kiszálltál.
Kiszálltam. Mert rájöttem, hogy akik a ZENE birtokába jutottunk, tulajdonképpen sokkal kiváltságosabbak vagyunk: a saját agyunkat kiszabadítottuk – előbb a zene miatt, utána a zene által – a mechanikus rémagyak rémuralmából.
A többi egyetemi polgár nem jött rá erre?
Úgy néztek rám, mint egy szentre, aki simogatom a szalagjaimat, ahogy a lányok csak az olimpiai bajnokokat. Nekik szakadt magnetofonjaik voltak, mi pedig – voltunk már közel húszan, akik összefogtunk – már audiotape-en dolgoztunk a Grundigjainkon. Amíg ők engedelmesen biflázták azt, aminek semmi értelmét nem látták, én az angolt vettem komolyan, írtam ki a Musical Express listáit, hallgattam a Luxemburgot – zenészek, magnósok behoztuk a beat forradalmat.
Innen idézve: Riskó Géza: Diszkó abcd. Hungariasport, 1989.