A Blood Sugar Sex Magik turné úttörő szerepet játszott a zenei trend átalakulásában. Egyértelműen érezhető volt, hogy a nyolcvanas évek végét meghatározó mentalitás haldoklik. A nyálas popmetál zenekarok, mint a Warrant. a Poison vagy a Skid Row, kimúltak; a szirupos tévésorozatok, köztük a The Cosby Show, leszálló ágba kerültek. Új szelek fújtak. Emlékszem, hogy valaki a kezembe nyomta a Nirvana nevű zenekar új albumát. Hajtottam a völgyben a nyitott Camarómban, és azon filóztam, vajon kik lehetnek ezek a srácok, akiknek a zenéje ilyen földönkívülinek hangzik. A turnéra készültünk, amikor egyik éjjel megláttam az MTV-n a Smashing Pumpkins nevű zenekar egyik klipjét. Gish volt a címe, nagyon szép dal volt. Teljesen más volt a textúrája és a belőle sugárzó energia, mint a szokásos szemétnek az MTV-n. Fel is hívtam Lindyt, hogy a turnéra a Smashing Pumpkinst vigyük magunkkal.
Egyszer váratlanul felhívott Jack Irons, amikor éppen Lindy irodájában voltunk, és különböző zenekarok kazettáit hallgattuk, hogy eldöntsük, kit vigyünk még a turnéra. Jack megkért, hogy hallgassunk meg egy szalagot egy új zenekartól, melynek Eddie Vedder volt az énekese, Jack egyik cimborája. Akkor ismerkedtek meg, amikor Eddie egy olyan bandának volt az énekese, amely Chili-feldolgozásokat játszott, és tulajdonképpen engem utánzott. Annak idején még technikusként is dolgozott nekünk, amikor San Diego környékén koncerteztünk. Pearl Jamnek hívták az új zenekarát. Meghallgattuk a kazettát, de nem jött be, akkoriban zeneileg nagyon sznobok voltunk. A srácok viszont őszintének és eredetinek tűntek, mi pedig örömmel tettünk szívességet Jacknek, és magunkkal vittük a Pearl Jamet nyitózenekarnak.
A Wisconsin állambeli Madisonban, az Oscar Meyer Theatre-ben volt az első buli. A Pearl Jam volt a nyitózenekar, és amikor a fellépésük végén eljátszották az első maxijukról az Alive-ot, rá kellett döbbennem, hogy Veddernek hihetetlen jó hangja van, a zenekarnak pedig franko zúzós stílusa. Az öltözőben összehaverkodtunk a Smashing Pumpkins tagjaival. Kiderült, hogy még annál is bizarrabb arcok, mint amilyennek hittük őket. D’Arcyt, a basszusgitárost a maga vad módján még helyesnek is találtam. James, a gitáros iszonyatosan szégyenlős és finom modorú volt. Billy Corgan, a zenekar frontembere pedig jó kedélyű és barátságos. Miután lenyomtuk a szettjüket, D’Arcy totál kiütötte magét vodkával és kéjgázzal. Repült, mint a papírsárkány. Elképzeltem, ha így indít, milyen lesz majd a turné végére. Végül mi következtünk, felmentünk a színpadra, és eljátszottunk egy csomó számot a Blood Sugarről. Megpróbáltuk a Breaking the Girlt is, de teljesen szétesett. A buli többi része viszont jól ment.
Ahogy haladt előre a turné, egyre inkább összemelegedtünk mindkét előzenekarunkkal. Az ember azt hinné, hogy Billy Corgan teljesen kezelhetetlen és boldogtalan, de én totál mást tapasztaltam. Iszonyú intelligens és érzékeny volt, kifinomult humorérzékkel, blackcloud@bla-bla-bla.com volt az e-mail címe. Remekül kosárlabdázott. Egy milwaukeei buli előtt, a hangpróba alatt elmentünk a színpad mögé kosarazni. Első pillantásra Billy magas, esetlen, muzikális, ügyetlen entellektüelnek tűnt, nem volt valami kosárlabdázó típus. Ehhez képest Billy odaállt a vonalhoz, és elkezdte szórni a triplákat.
A turné alatt sokat mozogtunk együtt a többiekkel, moziba jártunk, és Billy mindig jó arc volt, soha nem versenyzett velem, és nem volt féltékeny. Egyértelműen ő volt a Smashing Pumpkins főnöke, a többiek pedig alárendelték magukat neki. D’Arcy nagyon aranyos volt, de mindig úgy mm, hogy a következő pillanatban halálos baleset fogja érni. James nem volt annyira önveszélyes, mint D’Arcy. A dobosuk, Jimmy Chamberlain viszont egy vadállat volt. Hál’ Istennek tiszta voltam ezen a turnén, mert ha nem lettem volna az, ő lett volna a partnerem az önpusztításban, és most mindketten halottak lennénk. Ivott, anyagozott és partizott, mint egy kibaszott nagy gorilla, akinek mindent kibír a szíve. Emlékszem, hogy a bulik után – főleg New Yorkban – elmentünk partizni különféle klubokba, állt a bárpultnál egy ballonkabátban, élvezte a sikert, először volt ilyen óriásturnén. Vedelte a piát, hozzá egy kis ezt, egy kis azt, repkedtek körülötte a csajok. Igazi chicagói polák volt, tehetséges zenész nulla önkontrollal. Ma már jól van, de annak idején megjárta a sötét oldalt.
Sokat lógtunk a Pearl Jam tagjaival is: Eddie-vel, Jeff Amenttel és Stone Gossarddal. Stone laza srác volt, csendes, megközelíthetetlen csávó. Eddie és én egyenrangú haverok voltunk, nem volt semmi nyálas bálványozás, mint: „Srácok. én nagyon régóta bírlak benneteket.” Az első naptól kezdve egy szinten voltunk, az egónak nem volt helye a barátságunkban.
Mire Bostonba értünk, a Pearl Jam körül óriási lett a felhajtás és a hírverés. Általában egy kisebb csarnok üres még, amikor a nyitózenekar játszik, de ezen a turnén már a Pearl Jamre megtelt a hely, ami iszonyú izgalmas volt. Életének abban a periódusában Eddie nagy kedvvel zenélt, szerény volt és barátságos, iszonyúan igyekezett, hogy mindenkivel jóban legyen. Elment anyámhoz, és közölte vele, hogy büszke lehet a fiára. Még Blackie-vel is összehaverkodott. Eközben nekilódult a lemezeladás is. Először fordult elő, hogy sűrűn játszottak minket a rádiók, és rendszeresen ott voltunk az MTV-n is. A Pearl Jammel együtt új sztratoszféra felé száguldottunk. Johnt ezt rettenetesen lelombozta, kezdett eltűnni belőle a fanatizmus, a könnyedség, a jó oldal. A színpadon is sokkal sötétebb aura lengte körül. Aggasztó volt látni, hogy egyre nehezebben elviselhetővé válik számára a tudat, hogy művész. Csak később tudtam meg, hogy akkoriban azt sem tudta igazából, egyáltalán tagja-e a zenekarnak.
Johnnak az járt a fejében, hogy ha egy sikeres lemez után otthagyja a zenekart, egy misztikus világba kerül, ahol majd mással tud foglalkozni, és nem válik a sztárgyártó gépezet részévé. Rettegett attól, hogy a turnézás kiszívja belőle azt az elképesztő kreativitást, amit magában érzett. Mi erről semmit sem tudtunk, mert John szélvészgyorsasággal távolodott a zenekar összes tagjától. Magával hozta Tonit, a barátnőjét a turnéra, elvonultak, és begubóztak.
[…]
- Túl népszerűek vagyunk. Nekem nincs szükségem ekkora sikerre. Én annak örülnék, ha kis klubokban lépnénk fel, ahogy ti is két évvel ezelőtt – mondta John.
- Mi abban a rossz, hogy ennyi ember van itt? – kérdeztem erre én. – Az ő kedvükért tegyük már oda magunkat rendesen, baszd meg. Nem kell magunkat gyűlölni, rájuk meg haragudni, amiért ez az egész így alakult.
Állandóan felhúzta magát, aztán eltűnt és duzzogott. Soha nem azt csinálta, amit én szerettem volna. Igaz, nagy hiba volt a részemről, hogy azt vártam el mindenkitől, hogy ugyanúgy reagáljon az új helyzetre, mint én. Johnnak más véleménye volt arról, hogy mi számít őszintének, mi a frankó. És szerinte az már nem volt frankó, hogy telt ház előtt léptünk fel. Szeretett volna inkább otthon lenni, hallgatni a Captain Beefheart-lemezeit és festeni. John akkoriban sok William Burroughst olvasott, innen származott az a meggyőződése, hogy minden igazi művész háborúban áll a világgal.
Paradox módon minél inkább gyűlölte a sikert, annál inkább növekedett a népszerűségünk. Minél inkább toporzékolt, annál több lemezünk fogyott; minél inkább kiábrándította, hogy mekkora tömeg van a bulikon, annál több ember jött el megnézni minket. Én úgy gondoltam, csodálatos dolog, hogy csináltunk valami különlegeset, megmutattuk az embereknek, és ők így fogadják.
A folyamatos vitáim Johnnal a zenekaron belül is óriási feszültséget okoztak. Flea-t nagyon megviselte a kialakult helyzet. Egyébként is rettentő rossz passzban volt, mert éppen akkor vált a feleségétől. A stressz miatt odáig jutott, hogy be kellett vennie valamit ahhoz, hogy el tudjon aludni, valamit, hogy fel tudjon kelni, és valamit, hogy el tudja viselni az ébrenlétet. A gyógyszerek lassan kezdték megbontani a kémiai egyensúlyt az ágyában. Pályafutásunk legizgalmasabb időszaka lehetett volna ez, ezzel szemben nagyon furcsán alakult a helyzet. John elvonulta sötét gondolataival, Flea gyógyszerek hatása alatt állt, én érzékeny és idegileg túlfeszített voltam még tisztán is. Chad pedig Chad volt.
A feszültség köztem és John között egy New Orleans-i bulin érte el a csúcspontját. Telt ház előtt játszottunk, ennek ellenére John csak álldogált a sarokban, alig csinált valamit a gitárral. Miután lementünk a színpadról, egymásnak estünk.
- Figyelj, John! Nem érdekel, hogy mi jár az agyadban, hol a fejed, vagy hol szeretnél lenni, de amikor buli van, és ilyen sok ember kifizeti a belépőt, mert érdekli őket, hogy mit tudunk, és együtt szeretnék velünk átélni a zenénket, akkor a legkevesebb, amit tehetsz, hogy kiállsz, és játszol nekik, baszd meg! – üvöltöttem.
- Én nem így látom. Én tíz embernek szeretnék játszani – válaszolta.
Aztán folytattuk. Flea csak nézett minket, mint aki előre tudta, hogy ez fog történni, az őrülten uralkodni vágyó Anthony egyszer össze fog csapni az egészet gyűlölő Johnnal. A vége az lett, hogy Johnnal bementünk a mosdóba, és próbáltuk megbeszélni a dolgot. Nem értettünk egyet, de végighallgattuk egymást, és kompromisszumot kötöttünk, hogy elfogadjuk, ha a másik egészen másképp látja a valóságot.
Ahogy haladtunk előre a turnéval, a tömeg egyre csak nőtt. A művházak után a Nyugati parton már a legnagyobb csarnokokban léptünk fel. A turnészervezők úgy gondolták, hogy kell még egy zenekar, amelyik nagyobb, mint a Pearl Jam. A Nirvana második albuma, a Nevermind épp akkor robbant be. Megőrültem azért a zenéért, azt javasoltam hát, hogy a Pearl Jamet cseréljük le a Nirvanára. Eddie-ék megértők voltak, így Lindy felhívta a Nirvanát. A menedzserük közölte, hogy nem tudják vállalni. Fogtam a telefont, és én magam hívtam fel Dave Grohlt, a dobosukat.
- Anthony Kiedis? Haver, nagyon bejön a zenétek – üdvözölt Dave. – Annak idején a ti számaitokon nőttünk fel Seattle-ben.
Közölte, hogy épp egy megaturnén vannak túl, és Kurt Cobain eléggé ki van merülve, de azért megpróbálja meggyőzni, hogy csináljuk meg együtt a nyugati parti bulikat. Így is történt. Beszállt a Nirvana, ebből viszont Billy Corgan nem kért. Köztudott volt, hogy valamikor Courtney Love-val pörgött, aki most Kurt Cobain barátnője volt. Hallani sem akart róluk, nemhogy együtt koncertezni velük. Így végül maradt a Pearl Jam.
Az első bulink a Los Angeles-i Sports Arénában volt. Kétségbeesetten próbáltam felpörgetni Johnt, mondtam neki, milyen jó kis trip lesz, hogy együtt lépünk fel a Nirvanával, de ő csak annyit szólt:
- Nirvana, Szarvána, kit érdekel?
Később aztán persze felfedezte a Nirvanát, odavolt a koncertlemezeikért és a zavaros B-oldalakért. Akkor viszont nem érdekelte, jóllehet azért hegyezte a fülét, amikor a Nirvana egy Who-szám feldolgozásával kezdte a bulit. Sokat jelentett nekünk, hogy a saját városunkban léphetünk fel életünk legnagyobb buliján. Perry Farrell is eljött a Jane’s Addicitionből, délceg hercegnek öltözve. Úgy éreztem, ez az új státuszunknak szól.
Azon az estén találkoztam először Kurt Cobainnel. A buli előtt hátramentem Kurt öltözőjébe, hogy köszönjek neki. Courtney is ott volt. Kurt eléggé szét volt esve, mint aki egy húzós partin van túl. Szakadt volt a ruhája, sápadt a bőre, és úgy nézett ki, mint aki több napja nem aludt. De a maga módján nagyon jól állt neki. Lenyűgözött ez az ember, elképesztő volt az aurája. Nagyon barátságosnak tűnt. Dumáltunk egyet, megköszöntem neki, hogy végigcsinálják velünk a bulikat annak ellenére, hogy esze ágában sem volt újra turnézni.
Közben bámultam Courtney-re, meg voltam róla győződve, hogy ismerem valahonnan. Egyszer csak elkezdett kiabálni:
- Anthony, nem emlékszel rám? Felvettelek lent Melrose-ban, amikor stoppoltatok az éjszaka közepén, te meg Kim Jones. Teljesen ki voltatok készülve. Táncoslány voltam akkoriban, és adtam neked kölcsön húsz dolcsit, te meg soha nem adtad meg.
Amikor elérkezett az idő, hogy a Nirvana színpadra lépjen, Kurt összeszedte és kivonszolta magát az öltözőből. Aztán ez a csávó, aki úgy nézett ki, mint egy felmelegített hulla, felment a színpadra, és mészárolt. Olyan bulit nyomott le, amilyet mindig is szeretne látni az ember. A belőlük sugárzó nyers energia és muzikalitás, a dalaik, mindez együtt olyan volt, mint egy elszabadult láncfűrész az éjszakában.
Innen idézve: Anthony Kiedis és Larry Sloman: Scar Tissue – Chili a sebre. Fordította: Dudich Ákos és László István. Konkrét Könyvek, 2005.
