Bérczes László: Várj egy kicsit: taxival mégy haza, késő éjszaka van, de kiszállsz, hogy történjen még valami. Megfoghatatlan, szikrányi villanás az ilyen döntés, az embernek mégiscsak eszébe jut, hogy neked másnap órád van.
Cseh Tamás: Persze, valószínűleg órám volt reggel. A tanítást nem linkeskedtem el, ha erre gondolsz. Egy dolgot ne felejtsünk el, azt, hogy nagyon fiatal vagyok még. Meg se kottyan, ha csak két-három órát alszom egy éjszaka. Hogy ezt a villanásnyi döntést mi befolyásolta? Ezt nem lehet tudni. Talán a Szentjóby. Szimpatizáltunk akkortájt, ezt lehet mondani. Nem volt egyszerű eset, a hatalom folyamatosan szorongatta, mint a magyarországi avantgárd egyik jelentős figuráját, de ő rendkívül aktív és termékeny volt, és ma is az. Nem könnyű ember. Velem megbékélt. Egyébként nemrég mesélte el ennek az ominózus estének a történetét a saját verziója alapján. Nem egyeznek teljesen az adatok, de a Zöldfa biztos. Tehát vissza a Zöldfába, ahol ülünk csapatban, söröket rendelünk, van köztünk egy lány is, utóbb kiderül, Géza akkori felesége, a harmonikás énekel, bár lehet, hogy csak színezem, összetolulnak az emlékek, mi az, ami valójában történt, és mi az, ami már bevonult a legendáriumba, valaki viszi a prímet, váltjuk a világot meg a művészetet, és akkor az egyik fiú csendben áthajol hozzám, Tamás, hallom, te gitározol meg énekelsz. Én mondom, hogy igen.
És hogy angolul énekelsz, folytatja, én mondom, hogy igen. Ma is látom a Géza arcát, ahogy felém hajol. Én írnék rájuk magyarul szöveget, nem próbáljuk ki?, ezt mondja aztán. De igen, ezt mondom én. Mindezt a többiek nem hallják, ők zsongnak, vitatkoznak, közben valami itt csendesen megbeszélődik, nem is akármi, azóta tudjuk, de akkor én magam sem veszem komolyan. Hol laksz, kérdezi még. Iskola utca 35., válaszolom, és ő felírja. Holnap négykor nálad vagyok, zárja le a srác, és folyik tovább a katyvasz. Meglepett, hogy tud a dallamokról, furcsa volt az egyenesség is, ahogy mondta. Ennek ellenére azon nyomban elfelejtettem a megbeszélteket, olyan volt, mint akkoriban a többi ötlet. Tervek ezrei kovácsolódtak, hogy majd filmet csinálunk, forradalmat csinálunk, festünk, könyvet írunk. Minden társaság tele volt szivárványos, megvalósíthatatlan álmokkal, majd pont ez valósul meg, hogy ő magyarul ír dalszövegeket nekem! Nem mintha boldog lettem volna a magam gyártotta angol szövegekkel. De nem mertem Illyéshez, Weöreshez vagy Adyhoz nyúlni. A saját gondolataimmal elégedetlen voltam, azok többnyire fájdalmas elégiává fonnyadtak, egy fecske vagyok, egy magányos csónak..., szégyellem még most is elmondani. írtam hát angolul, azt senki nem értette. Közben kortárs magyar szövegre vágytam, valami jelenkori embert kerestem, ilyen utca emberét, mint én.
Egy gitárját pengető, ismeretlen fiatalember elégedetlen a lehetséges dalszövegírókkal, miközben olyanokkal kerül kapcsolatba, mint például Pilinszky.
De engem nem mozdított meg Pilinszky, dal irányban egy csöppet sem, eszembe nem jutott Pilinszkyt megzenésíteni. Erdély Miklós néhány sorát, azt igen. Nem tudom, mit akarhattam én a daltól, de egy biztos, nem Adytól, akit fejedelemnek tartok, és nem József Attilától vártam a megváltást, hanem valakitől, aki hasonló hozzám. Majd pont te?!, néztem kétkedve a hozzám áthajoló fiúra, miközben láthattam volna, hogy igen, pont ő. Hajnalban fölcihelődünk, föloszlik a társaság, reggel álmosan letanítom az óráimat, visszajövök az Iskola utcába, lezuhanok a sodronyomra, mert egy sodronyon aludtam, arra riadok, hogy valaki eszméletlenül nyomja a csengőt. Kimegyek, ott áll Bereményi Géza. Tudod, megbeszéltük, mondja, én meg állok ott az ajtóban valószínűleg álmosan, kócosan.
Te azért voltál akkor délután az Iskola utcában, mert megbeszéltétek, vagy csak mert álmos voltál, és tanítás után vágytál a „sodronyra”?
Úgy emlékszem, teljességgel elfelejtettem, hogy jönni fog ez a fiú. Ezer ilyen este volt már. Éjszakánként megváltottuk a világot, aztán reggelre elfelejtettük. Nem tudom, mi lett volna, ha nem vagyok otthon. Vajon Géza megismételte volna a látogatást? Mint kiderült, ő igen pontos volt, másodpercre pontosan csöngetett később is, én meg rendetlen voltam, az iskolából is mindig késtem, emiatt állandóan balhéim voltak. Később éppen Géza szoktatott le erről. Szóval elképzelhető, hogy valóban kiment a fejemből, de nem biztos, ilyen apró részletekre már nem emlékszem.
Innen idézve: Cseh Tamás – Bérczes László beszélgetőkönyve. Új Palatinus Könyvesház, 2007.