Ősgyökerekről vagyon szó, vagyis semmi popos lófasz (Alvin és a mókusok, Prosectura stb.), punk szemléletű, de okosan poppá csomagolt Petőfi Rádió-kompatibilis akármi (Bëlga, Kaukázus etc.). Ebbe a talajszinti felsőkategóriába csak a háromakkordos csodák művelői kerülhettek be. Kannásbor-fixáció, szakmunkás végzettség és iparvárosi lakótelep nyócperhárom. Nincs rangsorolás, időrendi sorrend van. Aki kimaradt, az nem véletlenül maradt ki. Vitatkozni lehet velünk, de tántoríthatatlanok vagyunk. Ha meg mégis, akkor hányott lesz az új cipőd polírja. Ennyit a miheztartás végett.
Szerepcserés támadás ez az emblematikus szám. Kongó Köcsög Müllert ekkor még nem Kongó Köcsög Müllernek hívta a művelt köznyelv. Sokkal inkább volt a budapesti művészeti underground legendája, az 1980 szeptembere és 1981 márciusa között létezett URH, majd később a Kontroll Csoport első embere. Kedvese, Bárdos Deák Ágnes meg egy rekedtes hangú jó nőnek számított ekkoriban, és még esze ágában sem volt sipítozva arról blogolni, hogy neki kellene szerkesztenie a „303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghal Dömötör Endre” című kötetet.
A szám ebben a verzióban 1983. december 31-én hangzott el az Egyetemi színpadon, bár van tanú, aki szerint egy nappal korábban búcsúzott először el az Európa Kiadó. A lényegen ez mit sem változtat: az Ultra Rock Hírügynökség sem játszhatta libabőröztetőbben. Legalábbis a Van-e élet a földön című, 1990-es koncertjüket megörökítő dupla lemezük, főleg a 2008-as Szigetes és VOLT-os, khm, színpadbitorlásuk alapján kurva élet, hogy nem. Itt Menyhárt Jenő csak gitározik, nem előtte van a mikrofon, hanem Magyar Péter énekel, helyette az URH eredeti dobosa, kis ideig EK-tag, Salamon András ütlegeli a bőröket, Kiss László pedig basszerozik.
Nem tisztünk az elmélyült szövegelemzés (pedig abban is jók vagyunk), de ahogy eljutunk az „Ártatlan ember vagy, aki még embert sem ölt”-től az önmagát végig tegező énekes öngyilkosságáig, abba a költői drámába mindig beleborzongunk. Aztán az önmagukat tükröző tükrök képe, az ismétlődő „Nem éri meg!”-ek vagy a mondatok, hogy „A civilizáció túltesz az életen” és „A halál az állam szolgálatában áll”, az, ne féljünk a szótól, zseniális.
Jut eszünkbe a kérdés: léteznek-e mai magyar art-punk zenekarok, vagy ez a nyolcvanas évek elejének kortünete volt? Rossz korban kellett születni értelmiségi családba? Vagy vannak, csak manapság annyira kifinomultan artok, hogy nem is lehet őket punknak nevezni? Vagy a már húsz éve uralgó pénzdiktatúrás konzumvilág, az útlevelet vitrinbe tevő, földrajzilag határtalan Európai Unió, az 500 csatornás tévé és a szélessávú internet mindennapjaiban annyi minden máshogy és főleg összehasonlíthatatlanul egyszerűbben fejezheti ki magát akárki?