Nem nagyon törődtem vele, mit szólnak az emberek: az idő legnagyobb részében be voltam rúgva és remekül éreztem magam, a srácokkal játszottam és bohóckodtam. Brandy volta a kedvenc italom, de nem tudtam tisztán legyűrni. Mint az alkoholisták többsége, akikkel azóta találkoztam, én sem szerettem az alkohol ízét, úgyhogy mindig összekevertem valami édes cuccal, gyömbérrel vagy Seven Uppal. Egész nap ittam, és nem számított, volt-e aznap fellépésünk, mivel biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Persze sokszor nem tudtam, ilyen esetekben egyszerűen lebotorkáltam a színpadról, és valakinek – általában Rogernek – igyekeznie kellett rábeszélni arra, hogy menjek szépen vissza.
Úgy tűnt, a poszt-pszichedelikus részegség mindenkin végigsöpört a hetvenes évek elején a szórakoztatóiparban. A fellépőktől szinte elvárták, hogy be legyenek rúgva. Emlékszem, egy egész koncertet úgy nyomtam le, hogy a színpadon feküdtem, a mikrofonállványt pedig magam mellé fektettem, és senkinek sem rebbent a szeme sem. Panaszokat sem kaptunk, talán azért, mert a közönség legalább annyira részeg volt, mint én. Persze pár ragyogó csillag is turnézott akkoriban, a szakmai és etikai mércét magasra helyező művészek, mint Stevie Wonder, Ray Charles és B. B. King. És ha lett volna bátorságom vagy annyi józanságom, hogy megértsem, miféle példát állítanak elém, talán próbáltam volna megállítani folyamatos lezüllésemet. De az alkoholizmusról beszélünk, és én már erősen hazudtam magamnak arról, milyen irányba tart az életem.
Innen idézve: Eric Clapton: Clapton: Az önéletrajz. Fordította: Kiss Borbála Réka. ShowTime Budapest Kft., 2008.