Egy közeli barátja szerint a Legendary Hearts után Quine kimondottan gyűlölt Lou-val dolgozni. „Úgy érezte, Lou kezdte teljesen elveszíteni az eszét. A fájó pont Lou megalomániája volt, és minden dalszerzői elismerést magának tulajdonított. Lou külön örömmel alázta meg Quine-t. Ellentéteik a zenében is kiütköztek. És bár csodálta és alkalmazta Bob-ot, nyilvánvaló volt, hogy féltékeny rá. Ha Quine kitalált valami jó megoldást, Lou azonnal féltékeny lett. Ilyen jellem. Bennem az a benyomás alakult ki róla, hogy Reed nagyon zavart, bosszúálló, beteg egy figura.”
„Legszívesebben a nyomorult szóval illette Lout, nem egyszer, nem kétszer, nagyon-nagyon sokszor. Lou Reed a megtestesült nyomorúság. Ez a fajta nyomorúság sokaknak vonzó, csábító: a tinédzserek alapból a szenvedéssel azonosulnak. Lou Reed zenéjében az az érdekes, hogy valahogy boldoggá teszi a szenvedést. Ünnepli azt. Könnyed ki zene, táncolható is, ami magáévá teszi a szenvedést, és szerethetővé teszi azt. De így nem is változtat rajta, nem oldja meg, csak álcázza; felismeri és elmerül benne. Talán azért ragadt bele annyira, mert erről írt. Mint egy önmagát beteljesítő jóslat. És a nyomorúság pont erről szól, hogy megszállottja lesz az ember. Az, hogy az ember nyomorult, együtt jár azzal, hogy mindig csak azzal foglalkozik, hogy rabja lesz a saját nyomorúságának. Újra és újra befogadja a dolgokat, aztán saját maga ellen fordítja.”
Innen idézve: Victor Bockris – Transformer: Lou Reed, (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009., Fordította Nagy Gergely.)