Két részlet John Szwed: So What. Miles Davis élete c. könyvéből Szász Csaba fordításában és a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában 2005-ből.
Az értelmiség kénytelen volt szembesülni a boppal, azonban a jelentőségéről erősen megoszlottak a vélemények. 1947-ben például Simone de Beauvoir [francia írónő] látogatott el New York Citybe, és jóllehet imádta azt a jazzt, amit a háború előttről ismert, a bebop számára értelem és tartalom nélküli, absztrakt expresszionizmus maradt, jazz, amelyben csak a ritmus maradt érintetlen. Semmi mást nem hallott ki belőle, csak „New York zsivajának ziháló, dühös kifejeződését.” Amikor Richard Wrighttal egy harlemi éjszakai klubba csöppentek, ahol bebopot játszott a zenekar, és ami azt illeti, lehet, hogy Parkert, Gillespie-t, sõt talán éppen Miles Davist hallgatták (a zenészeket nem tartotta említésre méltónak), mindketten arra jutottak, hogy a zene kibírhatatlan, és fél óra múlva távoztak. Másrészt a fiatalabb írók, köztük Jack Kerouac, ugyanezt az absztrakciót a bebopban üdítőnek találták, és úgy vélték, hogy része annak a hatalmas absztrakciónak, ami New York City maga. Absztrakt művészetek, absztrakt háború – Kerouac felsorolása szerint –, absztrakt klasszikus zene, absztrakt reklámok, absztrakt baseball, absztrakt színház, absztrakt regények és: „Absztrakt modern jazz, lágy hangú tenorkürtök szava, édes, távoli, ösztökélő, felszálló, gyerünk New Yorkba, szívem, sürgős dolgunk van.”
******
[Gil] Evans [a Claude Thornhill Orchestra környékéről] 1946-ban vetődött New Yorkba, és akárcsak Miles, őt is magával ragadta a bebopláz. Barátoknál lakott, amíg nem talált saját szállást, az Asia mosoda egy tárolóhelyiségében a nyugati 55. utcában, az Ötödik sugárút közelében, ahol akkoriban régi épületek és raktárak álltak. A fűtetlen alagsori helyiségen haladt keresztül az épület összes csővezetéke. Volt egy ágya, egy pianínója, egy lemezjátszója, egy rezsója, egy hűtője és egy íróasztala néhány székkel. A hely viszont a kor nagy eseményeinek közelében volt, és otthona hamarosan a New York-i zenészek egy új nemzedékének éjszakai tanyájává vált. Az ajtó szó szerint mindig nyitva állt, emberek jöttek, mentek, egymást váltva a pianínó mellett és az ágyban, az egész úgy festett, mintha a művészetet egy akváriumba zárva szemlélhetnénk. Majdnem minden este beugrott Max Roach és Charlie Parker...
