„Valamin vitatkoztunk John [Lennon]-nal, és egész belemelegedtem az igazam védelmezésébe – idézte fel Paul [McCartney]. – John letolta a szemüvegét az orra hegyére, fölötte rám nézett, és benyögte, hogy »nyugi, csak én vagyok«”, aztán visszatolta. Hoppá. Az egész kapcsolatunkat jellemezhetném ezzel az apró kis epizóddal. John egy-egy pillanatra hajlandó volt az igazi énjét megmutatni, utána azonban azonnal lehúzta a redőnyt, és nem volt ember, aki mögé látott volna.”
Az elszakíthatatlan közös gyökerek ellenére éveken át igen feszült viszony uralkodott közöttük.
PAU: Mikor New Yorkba mentem, felhívtam, és kurtán-furcsán letudott annyival, hogy „mit akarsz?” „Azt gondoltam, hogy összefuthatnánk.” „Mi a francnak?” Utána volt pár kifejezetten rossz emlékű telefonhívásom. Hál’ Istennek, később felhagytam velük. Volt egy időszakom, amikor alig tudtam megállni, hogy ne hívjam fel, és annyira ne bíztam magamban, hogy még abban sem voltam biztos, hogy nekem van igazam. Semmi sem stimmelt, és a bizalmatlanság keserű légköre telepedett közénk. Egyszer John azt mondta, hogy „pizza vagy meg tündérmese”. Nekem azonnal az ugrott be, hogy milyen remek albumot lehetne összehozni ezzel a címmel, de csak annyit válaszoltam, hogy „ha te ilyennek látsz, nem is olyan rossz jellemzés rólam, ennél rosszabb is lehetne”. Egy másik alkalommal meg, amikor telefonon hívtam, mintha amerikaivá vált volna, tök orrhangon belevartyogott nekem a telefonba, hogy „yeah, yeah, miva?” Én meg csak annyit válaszoltam, hogy „kapd be, Kojak” – és lecsaptam a kagylót. Szóval így tengettük az életünket. Elég szar volt.
Innen idézve: Barry Miles/ Paul McCartney: Many Years from Now. Fordította: Lénárt Levente. A fordítást ellenőrizte és szerkesztette: Bajtai Zoltán. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.
