A Szöktetés a szerájból bemutatója után II. József, aki maga rendelte meg az operát Mozarttól, így szólt hozzá:
- Kedves Mozartom, ez túl finom az én füleimnek, túl sok a hang benne.
- Elnézését kérem, felség, de pontosan annyi hang van benne, amennyi szükséges – felelte a komponista.
****
Eduard van Bauernfeld, Schubert barátja: Éjfél után egykor még mindig italoztunk, és utolsó állomásunkon, Franz Schubert törzshelyén cseréltünk eszmét a zenéről a forró puncs fölött. Ekkor bejött két hivatásos muzsikus, az operazenekar jól ismert tagjai, mire Schubert azonnal félbeszakította a fejtegetését. Azok odasiettek hozzá, megrázták a kezét, és elhalmoztak dicséretekkel. Mint kiderült, új darabot szerettek volna tőle a következő koncertjükre, és nagyon bíztak benne, hogy a kedves mester megteszi nekik ezt a szívességet. Többszöri kérlelés után Schubert kibökte:
- Nem, maguknak én semmit nem írok.
- Semmit? - kérdezték azok megütközve.
- Semmit, semmilyen körülmények között.
- De miért, Schubert úr? Mi is művészek vagyunk, akárcsak ön. A legjobbak Bécsben.
- Művészek?! – pattant fel Schubert a puncsot félretolva. – Kottanyűvők, nem egyéb! Az egyik egy cső szárát rágcsálja, a másik meg a rézre tapad és felfújja a pofazacskóit. Ki beszél itt művészetről? Ipar ez, ügyeskedés. A művész én vagyok, én: Schubert, Franz Schubert, akit mindenki ismer és értékel, aki nagy és szép dolgokat írt, amiket maguk meg se értenek, és akinek a keze alól újabb szép dolgok: kantáták, vonósnégyesek, operák és szimfóniák fognak kikerülni! Én nem tánczenét írok, ahogy az idióta lapok írják, és az idióta emberek ismételgetik. Én Schubert vagyok, Franz Schubert! Másnap reggel sietve átmentem barátomhoz, aki még ágyban volt, és szokásához híven, szemüveggel az orrán bóbiskolt!
- Te vagy az? – kérdezte, mikor megismert. Megigazította a szemüvegét, és szégyenlősen kezet nyújtott. Nem tudtam megállni, hogy ne hozzam szóba az előző este történteket.
- A csibészek! – mondta Schubert kedélyesen. – Megírom nekik a kért szólókat, és ugyanúgy hízelegnek majd nekem. Ismerem én a fajtájukat!
****
Rotschild báró néhány fürt pompás szőlőt küldött a melegházából Rossininek. Az köszönőlevelében így válaszolt: „Akármilyen felséges is a szőlője, a boromat nem szívesen veszem be pirulákban.” Ezt Rotschild felhívásnak vette, és legközelebb néhány palack híres Château-Lafitte bort küldött a zeneszerzőnek.
****
Christoph Willibald von Gluck 1775 első napjaiban újították fel az Iphigenia Aulisban-t. Gluck több helyen megváltoztatta és kiegészítette a partitúrát, és – fölöttébb kedve ellenére – meghosszabbította a balettszámokat. Azt hitték, mindenkinek a kedvében akar járni, és az idősebb Vestris megkérte, hogy iktasson be egy chaccone-t a fiának.
- Gondolja, hogy a görögök chaconne-t táncoltak? – horkant fel a zeneszerző.
- Miért, nem? – döbbent meg őszintén az idős táncos.
- Mert akkor nagyon sajnálom őket.
- Na jó, meglesz a chaconne-ja – mondta Gluck. – Bár ez a szegény opera már így is bűzlik a zenétől.
****
Antonio Vivaldiról úgy hírlik, hogy egyszer, miközben misét mondott, hirtelen eszébe jutott egy fúgatéma. A gyülekezet nagy elképedésére otthagyta az oltárt, visszavonult a szentélybe, leírta, majd visszajött befejezni a beszédét. Helytelen viselkedéséért az inkvizíció elé idézték, de vétkét a zseni szertelenségének minősítették, és csak azzal büntették, hogy többé nem tarthatott misét.
****
1916 novemberében, miután a rue de Toumonon előadták César Franck vonósnégyesét, egy szőrmekabátot viselő, sápadt, bajuszos úr lépett a muzsikusokhoz, és megkérdezte őket, eljátszanák-e külön, csak neki a darabot. Néhány nappal később, éjfélkor az idegen eltaxizott a brácsáshoz, és felkeltette ágyából. Sorban begyűjtötték a többieket, és elmentek az Haussmann sugárút 102-be, ahol e házimuzsika szervezője, Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában kéziratlapjai közé heveredett, és átadta magát a zene élvezetének. Utána sült krumplival és pezsgővel kínálta a muzsikusokat, majd megkérte őket arra az „óriási szívességre”, hogy játsszák el neki a művet még egyszer. Rendes fellépti díjat adott nekik, és amikor távoztak, a sötétbe borult utcán négy előre kifizetett taxi várta őket.
****
1881. december 8-án, a Hoffmann meséi előadása közben tűz ütött ki a bécsi Ring Theaterben. A közönség 384 tagja meghalt. Richard Wagner így kommentálta a történteket:
- Mélyen lesújt, ha egy bánya a vajárokra omlik, és élve eltemeti őket. És heves undort érzek a társadalom iránt, amely így jut építőanyaghoz. De csaknem érzéketlenül hagy azok halála, akik képesek beülni Offenbach minden erkölcsi értéket nélkülöző operettjeire.
****
Louis Jullien a fejébe vette, hogy megzenésíti a miatyánkot. Mint oly sok barátja, én is elmondtam neki – a lehető legnagyobb tapintattal persze –, hogy a közönség illetéktelenségnek fogja tartani, ha egy tánczeneszerző ilyen mélyen vallási témához nyúl. Ám ő szokott magabiztosságával – amely e figyelemreméltó férfiú egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt – azt válaszolta, hogy egy mű, amely a történelem két legnagyobb alakjának nevét viseli a címlapján, csak siker lehet. Amikor megkértem, fejtse ki ezt bővebben, ezt mondta:
A MIATYÁNK
Szövegét írta:
Jézus Krisztus
Zenéjét szerezte:
Louis Jullien
****
Brahms komoly ember volt, és mindig őszinte. Képtelen a legapróbb füllentésre is. A barátai gyengének bizonyultak mellette. Embernek ugyanolyan nagy volt, mint művésznek. Kikezdhetetlen jellem. De sose tudta visszafogni magát, és a nyelvét se tudta tartani. Ha valami nem tetszett neki, egyenesen megmondta. Nyers szókimondása sokszor durvaságnak hatott.
Jól példázza ezt a korabeli Bécsben közszájon forgó elmés példázat:
Egy este Brahms így búcsúzott az összejövetel házigazdájától:
- Elnézést kérek, ha véletlenségből elfelejtettem volna megsérteni valamelyik vendégét.
Innen idézve: Norman Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse. Fordította: Szilágyi Mihály. Európa Könyvkiadó, 2002.
