Komolyan lehet venni egy olyan lapot és egy olyan, önmagát tettrekésznek, világmásítónak beállítani kívánó mozgalmat, amelynek ez a programverse? Ez a leginkább a L’art pour L’art társulat műsorába kívánkozó abszurd szöveg? Az Anarchista újság 1991-es első száma mindenesetre ezzel kezdődik. Nyomtassuk ki, és a következő füves házibuliban komoly hangsúlyozással olvassuk fel. Garantált a hatás!
Leo Ferré: Az anarchisták
Száz ember között egy sem akad, mégis léteznek
Többségük spanyol, érdeklődjetek, hogy lehet
Úgy látszik, Spanyolországban nem értik őket
Az anarchistákat
Mindent összeszedtek
A pofonokat és a macskaköveket
Olyan hangosan pofáztak
Hogy még mindig tudnak pofázni
A szívük feltárva
Benne álmaik
És lelküket szétmarta
A sok képtelen ötlet
Száz ember között egy sem akad, mégis léteznek
Többségük senki fia, vagy olyan kevésé
Hogy soha nem látja őket az ember, csak ha fél tőlük
Az anarchistáktól
Száztízszer is meghalnak
A semmiért és minek
Szeretet tartó öklük
Az asztalon vagy sehol
Makacsság süt le róluk
Melytől a vér folyik
Akkorát ütöttek
Hogy még mindig tudnak ütni
Száz emberből egy sem az és mégis léteznek
És ha a seggberúgással kell kezdeni
Nem kéne elfelejteni, hogy kivonulnak az utcára
Az anarchisták
Fekete lobogót visznek
Rúdja a Remény
És a Melankólia
Ezzel járnak az életben
Kezükben kés, hogy megszeljék
A Barátság kenyerét
És rozsdás fegyvert tartanak
Hogy soha ne felejtsék
Hogy száz emberből egy sem az és mégis léteznek
És hogy kart-karba öltve erősen támasszák egymást
Vidámak és ezért állnak mindig helyt
Az anarchisták
Fordította: Zsuzsanna