A Birthday Party talánya, akárcsak Kaspar Hauseré, nyögésekkel kezdődik a sötétben és gyilkossággal ér véget. A Birthday Party erőteljes megjelenése gyakran kísértésbe hozott, hogy külön elképzelt személyiségekkel ruházzuk fel őket. Mindig úgy gondoltam rájuk, mint Werner Herzog szent őrültjére, Kaspar Hauserre, aki egy sötét pincében felnőve olyan látás- és gondolkodásmódot fejlesztett ki, ami teljesen különböző és sokkal elevenebb, mint bárkié a kinti világban. És Nick Cave még kevésbé volt hízelgő magához. Számára a Birthday Party Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének vészjósló boszorkányával kezdődött, aki a születésnapi ünnepségen a sarokban ülve zsebkendőjébe köhög és mutogatja magát az összegyűlt társaságnak. Cave hitvány exhibicionistaként hívta fel magára a figyelmet. Később image-e az együttesben egy csigáé, akinek a művészete a maga után hagyott nyálka.
Irónia és tragédia között csúszva a Birthday Party csiga tavaly végleg kettévágta magát a borotva élén, de az ocsmány massza helyett művészetének legnagyszerűbb példáját hagyta maga után – a Bad Seed és a Mutiny EP-ket, amelyek átragyogtak a tavalyi év átlátszó középszerűségén. Mindkét lemezen valami megfoghatatlan érzés kerít hatalmába – az együttes elérte azt a pontot, ahová nem kellett volna eljutnia –, provokálják a képzeletet és túlzásokra késztetnek. Mindkettő a romantikus merészség és a beteges megszállottság testamentuma, tele a bűntudat lázas képeivel, gyilkosságok képeivel, amelyek egyszerre szörnyűek és titokban vonzóak.
Ennél a pontnál vált nyilvánvalóvá, hogy Nick dalírása minden ismert rockzenei stílustól eltávolodott és egy új, sokszínű formába fejlődött, egyszerre éles és egyenes, hősies és túlzó. Eközben az együttes zenéje egy olyan vad zűrzavarba torkollott, amely félő volt, hogy még legveszélyesebben visszafogott pillanataiban is a teljes őrjöngésbe fullad.
A Birthday Party szó szerint szétesett – Rowland S. Howard már távozott és Blixa Bargeld az Einstürzende Neubautenből helyettesítette gitáron – dicsőséges eltűnésüket a Mutiny teljesítette be, amellyel látványosan nekicsapódtak saját tükörképüknek.
„Éjjel a vérem kiserkent a vesszőcsapásra – egy kis gyakorlással megtanultam használni magamon” – őrjöngött. Ezekkel a sorokkal látszólag a vallásra célozva egy ország mazochizmusát fejezi ki, amely az egyén erejének eszméjét feláldozza a magasabb hatalom oltárán. Csípős ítélet volt egy rendszer felett, amelyet a büntetés és a jutalom kontrollál felülről. Szigorú kinyilatkoztatása volt ez az egyén lázadásának az utópia ellen. Az egyetlen lehetséges módon szüntette meg a Birthday Partyt – erőszakosan.
A Mutiny roncsai közül Cave szóló LP-vel jött elő, a From Her To Eternityvel. Mick Harvey csendesen és visszafogottan dobol, Blixa Bargeld földöntúli hangokat présel ki a gitárjából, Hugo Race ritmusgitárja és Barry Adamson basszusa szilárd alapot ad az egymásnak feszülő elemek összetartásához.
Felszabadulva minden kontroll alól, Cave dalai a kegyetlenség vad költészetéig emelkedtek, követve a Birthay Party legijesztőbb témáit. Leonard Cohen Avalanche-ának tiltott területére irányított támadással kezdődik – Nick itt fensőségesen arrogáns. Cohen szövegében felfedez egy attitűdöt, ami figyelemreméltóan közel áll saját filozófiájához a csúnyaságról mint az individualitás alapjához. „Talapzaton állok – nem te helyeztél oda / Törvényeid nem kényszeríthetnek arra / Hogy groteszkül, csupaszon térdeljek.” Ebben a környezetben ez a messianisztikus önigazolás kinyilatkoztatásának tűnik. Éles ellentétben az eddigiekkel, a Cabin Fever a káosz élénk felidézése – Cave Charles Laughton Blyth kapitányát játssza a jelképes Bolondok hajóján, amely vakon tart a pusztulásba. A Well Of Misery a személyes felelőtlenség mélységeibe néz – a narrátor saját kielégületlenségét okolja egykori szerelme meggyilkolásáért –, a bosszúvágy újabb kontrasztot visz az album gyötrelmeibe. A második dal tovább követi Nick elragadtatását az amerikai Dél iránt – Saint Huck történetében, a romlott ártatlanéban, aki „A folyó bölcs öregéből / A latrina mocskos öregjévé lesz.”
A Wings Of Flies kis megkönnyebbülést nyújt – bizarr kis tréfa, amelyben a főhős a szeret-nem szeret játékot falevelek helyett rovarszárnyakkal játssza. Mivel csak páros számú szárnyas rovart talál, a végén mindig a nem szeret jön ki.
Végül a Box For Black Paul a Birthday Party szétesésének elégiájaként kezdődik és egy hatalmasra duzzasztott, sóvárgó szépségű gyászénekké fejlődik, az ének a legmagányosabb hang, amit valaha is hallottál.
Természetesen nem hiányzik a lemezből egy adag humor sem, de még a Birthday Partyhoz képest is sötét a kép. A From Her To Eternity a romantikus irracionalizmus végső határokig vitt kinyilatkoztatása.
Beszélgess Nick Cave-vel és a jellemek egész sorával fogsz beszélni. Mint J. G. Ballard, a külső valóságot baljós regényként tekinti és több szerepet szeretne játszani benne – a felelőtlen művészt, a sebzett romantikust, a púpos groteszket, a nietzschei individualistát. Saját képregényfiguráival úgy játszik, ahogy manipulálja Elvis Presley vagy Iggy Pop alakját. Most éppen egy olyan jellemet alakít, ami közel áll a magamutogató boszorkányéhoz, ahogy jelenlegi életkörülményeit jelzi. Nézzétek a nyomoromat!
„Klassz, mi?” – kérdezi ironikus élvezettel, ahogy belépünk az egyetlen szobába, amit közösen bérel Blixával és Hugoval. Most egyikük sincs itt, csak egy csomó telefonüzenet, a Moby Dick egy példánya és Elvis Presley katonaságnál készült portréja. Dohánytól sárga ujjaival hátrasimítja hajót és szórakozva figyeli, ahogy látogatói a szennyes ruhák között téblábolnak, helyet keresve.
„Azt hiszem, fontos, hogy megmutassuk az embereknek, hogy hol élünk.” Hogy is van az az Elvis Castello szám: „Felajánlod, hogy foglaljam el a magánéletedet / Áruld el magad és találd meg a hamisat bennem.” Mi az esélye annak, hogy Nick Cave elárulja magát? Először meg kéne próbálnunk a lehetetlent, kitalálni, hogy a sok arcból melyik valóban az, amit a kritikusok gyakran figyelmen kívül hagytak, hogy Cave művészete gonosz gyönyörrel végrehajtott drámai hamisítás. Természetesen ott van a szokásos: A Rock Vadembere / A Modem Kor Gondolkodó Embere dichotómia Nick Cave ismert színpadi figurája és Nick Cave, az interjúalany nyugodt töprengése között. De jelmezeinek tára nehezebben azonosítható karaktereket is tartalmaz – néhányat a történelemből, néhányat a klasszikus irodalomból vagy a rock’n roll múzeumból kölcsönzött. Dalaiban a fikció beleolvad a valóságba – Raszkolnyikov árnya Hamletével keveredik – Cave saját teremtményi – Gun, King lnk, The Dim Locator – hibridekkel találkoznak, mint Saint Huck. Mindegyikük részben, de soha nem egészen Cave önmaga.
Legújabb kedvence a falról bámul ránk.
„Csatlakoztam az Elvis Presley-rajongók klubjához – vigyorog. – Posztereket küldenek, de nem hiszem, hogy sok találkozóra el fogok menni.” A Presley-őrület legújabb terméke a következő kislemeze, Presley In The Ghetto-jának feldolgozása.
„Szeretem, mert az utóbbi fél évben ezzel a dallal éltem, de el tudom képzelni, hogy egy Birthday Parly-rajongó nem tud vele mit kezdeni.” Presley-ben sem a nagysága érdekli, hanem a hanyatlása, nem a művészet, hanem a műviség.
„A kitalált jellemek hatása a karikatúraváltozatukból árad, attól a ponttól, amitől klisékké válnak. Ebben az értelemben minden figurám önmaga karikatúrája, amennyiben mindegyik egy kész klisé – és ez váltja ki a kívánt impressziót.”
Emlékszem, egyszer kigúnyoltak, mert Mark E. Smith [The Fall] stílusát egy Buster Keatonéhoz hasonlítottam, de ma is fenntartom, hogy Smithnek és Cave-nek egyaránt szürrealista öröme telik abban, hogy várakozásokat keltsen, amiket aztán széttörhet.
„Mi a véleményed arról, hogy művészi fejlődésed a klisévé válás elkerülésének kérdése?”
„A mód, ahogy íírok és ahogy élek, a klisék használatával kapcsolatban van – egy olyan környezetben, ahol nem élnek velük –, így az új helyszín visszaállítja a klisé eredeti erejét. Jusson eszedbe, mi az a klisé: valami, ami előzőleg teljes volt, de a túlzott használattól értelmetlenné vált. Helyreállítod az eredeti értelmét azzal, hogy új környezetbe helyezed.”
Zeneileg a From Her To Eternity takarékos hangzását csak az futtatja zátonyra, ahogy Blixa Bargeld megrontja a bluesgitárt. Mint Nick régi barátja, Blixa természetes választás volt, nemcsak mert az Einstürzende filozófiája összhangban van Cave kutatásával a kifejezés egyszerűbb, direktebben erőszakos formai után, de mert mint nem zenész – akárcsak Kaspar Hauser –, képtelen a dolgokat konvencionális módon látni.
„Amennyire tudom, Blixa egyáltalán nem tud a szokványos módon gitározni, de a hangolásra van egy módszere, amivel minden effekt nélkül elképesztő hangokat tud produkálni. A lábpedálok használatát reménytelenül kispolgári dolognak tartaná.”
Amíg a zene egyszerű és közvetlen, a szövegek rendkívül összetettek. A képek direktek és erőszakosak, de mindig van valami mélyebb és sötétebb annál, amit a felszín jelez. Sokat követelnek a hallgatótól, amiről Nick tipikus arroganciával beszél.
„Ugyanúgy látom, ahogy egy feszült drámát filmen – a dalaim megkövetelik, hogy a történet első sorától odafigyeljenek rájuk és megértsenek minden sort. Különben úgy elveszel bennük, mintha a Taxisofőrből csak a végső fürdőszobai jelenetet látnád és ebből próbálnád megtudni, hogy miről szól a film.”
Miként állítja, felhagyott minden karrierista tervvel, amit valaha is dédelgetett. Bátor kísérlet ez az üzlet büntetése és jutalmazása elöli menekülésre, melynek gyökerei individuális filozófiájában vannak.
„Szeretném elkerülni, hogy saját valóságomat ezekkel a fogalmakkal kelljen megfogalmaznom anélkül, hogy tisztában lennék azzal, hogy mit tartok jónak vagy rossznak.”
Azok a sorok a Mutiny-ben, amelyek a büntetésre és jutalmazásra vonatkoztak, a vallást akarták célba venni, és azt, hogy az emberek a jó és a rossz konvencionális koncepciójában hisznek, ami valójában a kapzsiságon és félelmen alapul.
„Nagyon érdekel, hogy valami olyant fedezzek fel magamban, amit nem befolyásolnak külső erők. Erősen érzem, hogy az, ahogy létezem, nem a szüleim hatása, vagy a környezeté, ahol felnőttem – bármilyen, valójában felszínes külső tényezőé –, hanem valamilyen rejtett erőé. Szeretnék a felszín fölé emelkedni, amit úgy érhetek el, hogy kellően erős jellemet fejlesztek ki ahhoz, hogy mások gondolkodásmódja ne befolyásolhasson. Szeretnék olyıan erkölcsi kódexet kialakítani, amelyre nem hatnak a hétköznapi és vallásos törvények és amellyel lelkiismeret-furdalás nélkül lehet élni. A fő gond, hogy a mindenkire kiterjedő törvények nem kellene, hogy rám is vonatkozzanak – senkire nem kellene, de nincs meg mindenkiben a hit, hogy ő különbözik a többiektől.”
Ismerős gondolkodásmód bárkinek, aki olvasta a Bűn és bűnhődést. Raszkolnyikov, akinek jellemét Cave felölti, abban a hitben él, hogy vannak olyan erkölcsi abszolútumok, amelyek meghaladják a törvényt. Hogy igazán nagy személyiség lehessen – érvel –, az embernek képesnek kell lennie a jó érdekében gyilkolni – mint Napóleonnak. A végén Raszkolnyikovot a lelkiismeret-furdalás fojtogatja, amire Cave is utal.
A gyilkosság természetesen kiemelkedik Cave témái közül: a Well Of Misery-ben, a Block Paul-ban vagy régebben a She's Hit-ben, a Gold Blade-ben kerül előtérbe – legfeltűnőbben a Sonny’s Burning-ben, ahol egy égő testet egy „fényes, erotikus csillag”-hoz hasonlít.
„Az egyes dalaim ártalmatlan eszközök gondolataim kifejezésére” – veszi fel a felelőtlen művész szerepét. „Olyan dolgokról írok, amelyeknek a nyilvánvaló nehézségeket leszámítva, szívesen lennék tanúja. Nem írnék ezekről, ha nem éreznék különös vonzódást irántuk.”
Nicket felelőtlensége olyan gondolatok felé sodorja, amelyeket a legöntudatlanabb elmék is mélyen magukba temetnének. Lehet azon vitatkozni, hogy afelé is, amit hagyományosan a józan ész határának neveznénk.
„Mikor a Deep In The Woods-ot írtam, ami egyébként egy eléggé túlhajtott dal, én is úgy gondoltam, hogy kényelmetlen a téma és féltem megmutatni a többieknek, hátha túl esztelennek találják, hogy ódát írok egy hideg vérűen meggyilkolt nőhöz. Most már könnyebben írok ilyen dolgokról, mert az ábrázolás izgat, úgy, ahogy régebben a vallás jelképei izgattak. Soha nem gondoltam arra, hogy a vallásba belevessem magam, vakvágánynak tartottam – bár az image-t rendesen fosztogattam. Mostanában egyre inkább úgy látom, mint lehetséges alternatívát. Ha bármi az őrület felé kezdene hajtani, gondolkodhatnék vallásos kategóriákban. Egészen biztosan kijelenthetem, hogy hiszek Istenben. Nem a Bibliában vagy a kereszténységben, hanem valamilyen kifejezőbb fogalomban, ami predesztinál minket születésünkkor, hogy mik leszünk, valami erőt, ami különbözővé tesz másoktól, valami magot önmagunkban, amire más képtelen hatni. Nem egy szakállas öregemberre gondolok, vagy arra, hogy a mennyországba kerülök, ha jó fiú vagyok, és a pokolba, ha rossz, hanem egy erőre, amit akár istennek is nevezhetünk.”
Ahogy a beszélgetés egy helyi kocsmában folytatódik, egy öregember az asztalunk fölél hajol és Nicket bámulja.
„Arrogáns fickó vagy” – vádolja.
„Jogom van hozzá, híres ember vagyok – válaszol Nick –, most tettem egy európai körutat.”
„Igen? Hogy hívnak?”
„Napóleon” – feleli Nick kacsintva.
Néhányan hálásak vagyunk, hogy a rock and roll gazdag szőttesét bepiszkálják a Velvet Undergroundok, az Iggy Popok, a Foetusok, a Marc Almondok, a Nick Cave-ek – figurák, akik a tűzzel játszanak és megégetik a csillogó popfantázia fényes csomagolását. Nick Cave lelkes irracionalista, túl összetett teremtmény ahhoz, hogy a liberális ösvényen vánszorogjon. Képei örök provokációk, amelyek még rajongóit is kétkedésbe taszítják – most és ezután is.
(Ez az 1984-es datálású írás a Deja Vu nevű fanzinban jelent meg valamikor a kilencvenes évek elején, valószínűleg egy angol nyelvű cikk fordításaként. Hogy pontosan kik csinálták a lapot, nem sikerült kiderítenünk (bár annyira azért nem lovaltuk bele magunkat), annyi biztos csak, hogy egész jó írások olvashatók benne.)