Ringo: Beültünk a kocsiba. Ránéztem Johnra: „Jesszusom, nézd meg magad, oltári nagy híresség lett belőled.” Persze nevettünk közben, mert hiszen csak ő volt az, John.
John: Amikor kezdem elbízni magam, csak Ringóra nézek, és tudom, hogy nem vagyunk emberfeletti lények.
****
Paul: Azt hiszem, a cím ötletét egy öreg bluesénekes megjegyzése adta Mick Jaggerről. Meghallgattam néhány kivágott anyagot, amelyeket az „I’m Down” rögzítésekor készítettünk, s ahol én Mickről beszélek az előtérben. Arról szövegelek, hogy az Államokban olvastam egy öreg hapiról, aki azt mondta: „Na igen, Mick Jagger. Jó, jó, de műanyagból van a lelke.” E mondatból kölcsönöztem hát a gumilélek gondolatát.
.jpg)
John: A Rubber Soulon a fű hatása érződik, a Revolveren az LSD-é. Hamburgban még pirulák hatottak a zenénkre, meg hellyel-közzel a pia. De a Rubber Soul készítésekor nem voltunk annyira betépve, mert akkoriban fű mellett nem tudtunk dolgozni. LSD-t meg sohasem vettünk be felvétel közben. Olyan ez, mintha azt mondanánk: „Hát nem besörözve írta Dylan Thomas az Under Milk Woodot?” De az istenért, mi köze ennek az alkotásához? A sör csak abban segít, hogy távol tartsa a fölösleges ingereket. A drogoknak ugyanez a szerepük. Nem tesznek jobb íróvá. Én sem írtam jobban attól, hogy narkóztam.
****
Paul: Hallottam azokat a hírhedt Nixon-féle tekercseket, amelyeken Elvis a szó szoros értelmében elárul minket, Beatles-fiúkat! Azt mondja Nixonnak, pont neki: „Nos, uram, ilyen a Beatles: semmi közük Amerikához, ráadásul drogoznak is.”
Paul: Egy-egy felvétel után, éjjel kettőkor vagy háromkor elindultunk együtt Weybridge-be, őrülten hajtottunk, és nagyokat kurjongattunk az úton. Többnyire George ment elöl a Ferrarijában, mert ő vezetett a leggyorsabban, mi Johnnal a Rolls Royce-ában vagy a Princessben követtük. A Rollsban volt egy mikrofon, kívül meg egy hangszóró, és azon keresztül John gyakran ordítozta George-nak: „Ne dacoljon a rendőrséggel! Az ellenállásnak semmi értelme! Álljon le azonnal, és húzódjon félre!” Tiszta őrület volt, és mindenütt fölébresztettük vele az embereket.
John Spanyolországba, a „How I Won The War” forgatására is ezzel a fekete Rollsszal ment, és szinte abban a kocsiban lakott. Az ablaka be volt sötétítve, kívülről senki sem láthatta, ki ül benne, és John többnyire ki sem szállt belőle, csak a hangszórón át kiabált rá az emberekre; „Hagyja békén az autót! Menjen már el innen!”
Egyszer a Regent's Parkon át hajtottunk Észak-Londonba egy felvételre. John weybridge-i házából indultunk a Rollsszal. Egyszerre csak Brian Jones mögé értünk, aki nyugodtan üldögélt hátul az Austin Princessében. John imádott ugratni mindenkit, és elkiáltotta magát: „Brian Jones, ne mozduljon! Megfigyelés alatt tartottuk, és most letartóztatjuk!”
Brian először rettenetesen berezelt, látszott, hogy elfehéredik, de aztán rájött, hogy csak mi vagyunk azok, és megkönnyebbülten elkezdett káromkodni. De John olyan jól adta a rendőrt hogy egy pillanatra igazán ráijesztett.
Paul: A „Paperback Writer”-t például duplázással vettük föl, ezért színpadon kissé soványan hangzott. Ha mégis elő kellett adnunk, mint például az amerikai turnén, valahogy elvergődtünk odáig, ahonnan már igazán gyöngén hangzott volna, és akkor elkezdtük az „Elvis-lábrázást” meg az integetést, hogy fölhergeljük a közönséget; ha jó hangosan sikítoztak, nem igazán lehetett hallani a mi kínlódásunkat.
****
John: Nem volt ugyan még forgatókönyvünk [a Magical Mytery Tour c. filmjükhöz], de felfogadtunk egy palit, aki körbejárta az ország nyilvános vécéit, és lekörmölte az ott talált feliratokat.
****
John: Nem tudom, mekkora guru Maharishi, mindenesetre jó volt Indiában, és alaposan kipihentem magamat, úgyhogy most már újult erővel játszhatom itthon az üzletember szerepét.
George (a lebukásukkor): Én rendszerető ember vagyok: a zoknit a zoknis fiókban tartom, a füvet a füves dobozban.
****
Ringo: Egyszer, amikor belenéztem a tükörbe, azt mondtam magamnak: „Nem is olyan nagy!” Elmondhatom, hogy mostanra megbékéltem az orrommal. Pedig még mindig szóba kerül, ha rólam beszélnek, de ez ma már egyik orrlyukamon be, a másikon ki.
****
John: Valaki egyszer megkérdezte tőlünk, mit szoktak küldeni a rajongóink, mire azt találtuk mondani: „Például zselés cukorkát”. Én meg hozzátettem: „De George megette mindet”. Erre aztán kaptam zsákszámra a zselét azzal a megjegyzéssel: „Ez csak a tiéd! Ne adjál belőle George-nak!” Ugyanakkor George is kapott, neki meg azt írták: „Ezt mind neked szánjuk, George, nehogy kunyerálnod kelljen Johntól!” Aztán kitört a zseléőrület, elkezdtek ilyen cukorkát dobálni föl a színpadra. Kénytelenek voltunk „kiszivárogtatni”, hogy már unjuk a zselét.
John: A jazz nem jut el sehová, a jazzből nem lesz semmi, a jazz mindig egyforma, és a hallgatóság csak vedeli a sört. Utáltam a jazzt, mert amiatt nem jutottunk fellépéshez a klubokban.
****
Paul: Közvetlenül a „Hey Jude” piacra dobása előtt elmentem az Apple-bolthoz. A kirakat le volt meszelve, és akkor jutott eszembe, hogy ez milyen jó reklámlehetőség, hiszen ez itt a Baker Street, ahol millió busz jár. Ki is kapartam a mészből, hogy „HeyJude”, amiről akkor persze senki sem tudta, mit jelent.
Aztán egy marylebone-i édessegbolt tulajdonosa dühödten telefonáltz „Magára szabadítom az egyik fiamat, hogy verje meg.” Mondtam, hogy egy szót se értek az egészből, ugyan mit követtem el? „Azt írta a kirakatra, hogy Jude.” Csak akkor kezdett derengeni valami, amikor nem „dzsúd”-nak ejtette, hanem „júdé”-nak. Kiderült, hogy a náci Németországban éppen a lemeszelt kirakatokra karcolták föl: „Juden Raus”, azaz „Zsidók, takarodjatok!” Esküszöm, hogy erről fogalmam sem volt. Az ürgének azt mondtam: „Igazán ne haragudjon, meg sem fordult a fejemben”, meg hogy „a legjobb barátaim között zsidók is vannak”, és hogy „ez csak az új dalunknak a címe, ami most fog megjelenni, és ha meghallgatja, rá fog jönni, hogy semmi köze sincs a zsidókhoz.” De csak igen nehezen sikerült megbékítenem.
George: A „Hey Jude” valójában Julian Lennonnak szól. Paul akkor írta, amikor John elvált Cynthiától. Julian akkor ötéves lehetett, és amikor Paul elment hozzájuk, megsajnálta a kis kölyköt, a válás ártatlan áldozatát.
****
George: Nem bántam, hogy nem hívtak meg az esküvőre, és nem sértődtem meg, amiért lemaradtam a „Ballad Of John And Yoko” felvételéről – szerintem magánügy volt. Ha lett volna egy „Ballad Of John, George And Yoko”, azon biztosan rajta lettem volna.
****
John: Beatle koromban hittem, hogy mi vagyunk a legjobb banda az egész világon, és mi ezzel a hittel vittük olyan sokra. Felnőttem. Nincs már szükségem olyan apafigurákra, mint Isten, Kennedy vagy Hitler. Nem keresem többé a gurumat. Nem keresek semmit, nincs keresés, nincs hová menni, mert ez az. Azt hiszem, most már elégsz életünkben csak zenét fogunk szerezni.
Innen idézve: The Beatles antológia. Szerkesztette: Brian Roylance, Julian Quance, Oliver Craske és Roman Milisic. Fordította: Árokszállásy Zoltán és Béresi Csilla. Kossuth Könyvkiadó, 2001.
