Ha a debütalbumodból sokmillió példány kel el és fájásig szopja a farkadat a világ, akkor tényleg nehéz megőrizni az együttesed „underground integritását”. Szerencsére az a kor már elmúlt, amikor ilyen ostoba hitelességi kérdéseken felbuzdulva ugrottak egymás torkának zenészek. Komikus az (ezt a sztorit nem idézzük szó szerint), amikor az énekes merengve ül a tengerparton és az indiszponált hangulatában a saját Black című dalát hallja énekelni mögötte fiataloktól, mire beleborzad a tudatba, hogy kommersszé váltak, majd az önjelölt dalnokok nagy meglepetésére odamegy hozzájuk és megkéri őket, hogy hagyják abba.
A zenekar már lassan hozzászokott a növekvő siker nyomán szaporodó dicséretekhez, amikor szembesülniük kellett az első bírálatokkal is. Az első jelentős nyilvános kárhoztatásban az volt a fájdalmas, hogy zenésztársak voltak az elkövetők – a Nirvana, avagy konkrétabban Kurt Cobain. Ahogy a Ten [az első, 1991-es Pearl Jam-album] egyre nagyobb példányszámban kelt el, utolérve, majd túl is szárnyalva a máris hatalmasa sikerű Nevermindot, Cobain mind harsányabban fogalmazta meg Eddie [Vedder, a PJ énekese] zenekarával szembeni ellenérzéseit. A Rolling Stone és a Musician magazinok által készített interjúkban gúnyos hangon fogalmazta meg velük kapcsolatban kételyeit: „Biztosan tudom, hogy ha róla Stoney [Gossard, a PJ ritmusgitárosa] nem is, Jeff [Ament, a PJ basszusgitárosa] kimondottan karrierista – bárki seggét kinyalja, csak hogy a zenekara népszerű lehessen, ő pedig gazdag.” Kurt azt is kijelentette, hogy a Pearl Jam a „felelős azért az egész üzleties alternatív cock-rock (faszrock) trendért”, később pedig annak kapcsán, hogy a két zenekart gyakran együtt emlegették, azt mondta: „Nagyon szeretném, ha senki sem asszociálna rám arról a bandáról.” Amikor megkérdezték, miért ilyen ellenséges, azt válaszolta: „Igenis kötelességemnek érzem felhívni a srácok figyelmét arra, hogy mennyi silány zenét adnak ma el azzal a címszóval, hogy »underground« vagy »alternatív«. Sokan csak kihasználják ezt az irányzatot.”
Cobain egyszerűen úgy vélte, hogy a Pearl Jam és Eddie Vedder csak megjátsszák magát: az öltözék és a hajviselet stimmel, a zene és az etika viszont nem.
De nem csak Cobainnek voltak velük kapcsolatban fenntartásai. A Pearl Jam ócsárlói úgy tekintettek Eddie Vedderre, mint egy Jim Morrison-klónra, a megfelelően „csomagolt” rocksztárra az állítólagos nehéz gyermekkorával, a látványosan szenvedő színpadi személyiségével és a színpadon kívüli elégedetlenkedéseivel. Úgy vélték, hogy a Pearl Jam annak köszönheti sikerét, hogy egy befolyásos barát révén kapott szerződést egy jelentős lemezcégtől hetekkel a megalakulás után, és megkérdőjelezték a zenekar underground integritását, különös tekintettel a hatalmas pénzösszegekre, melyek révén az Epic megteremtett egy hatalmas rajongótábort, amit az őszinte bandáknak kemény munkával kell elérniük.
[…]
Az MTV díjkiosztó ünnepségén annak rendje és módja szerint felfüggesztették a rivalizálást. Eddie épp Courtney Love-val [Kurt feleségével] lassúzott Eric Clapton Tears In Heaven-jére, amikor Cobain hirtelen odatoppant, és táncolni kezdett Eddie-vel: „A szemembe néztem, és azt mondtam neki, hogy szerintem igen tiszteletreméltó emberi lény – mondta Kurt. – Aztán kijelentettem, hogy ettől még a zenekarát változatlanul szarnak tartom. De hozzátettem: »Miután láttalak a színpadon, rájöttem, hogy olyan ember vagy, akiben azért van szenvedély.« Egy csomó gonoszabb ember van a világon nála, és nem szolgált rá, hogy ilyen bűnbakot csináljak belőle.”
Innen idézve: Martin Clarke: Pearl Jam (eredeti cím: Pearl Jam & Eddie Vedder – None too fragile) (Fordította: Tomori Gábor, a fordítást az eredetivel egybevetette és átdolgozta: Pritz Péter). Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.