A folkénekesek királynője viszont csak Joan Baez lehetett. Joan ugyanabban az évben született, amikor én, és a jövőn összekapcsolódott, de ekkor még a gondolat is képtelenség lett volna. Egy lemeze már megjelent, Vanguard márkán, Joan Baez volt a címe, és láttam már őt a tévében is, egy New Yorkból országosan sugárzott folkzenei műsorban. Mások is felléptek vele együtt, például Cisco Houston Josh White és Lightnin’ Hopkins. Joan elénekelt néhány balladát szólóban, aztán leült Hopkins mellé, és vele is elénekelt ezt-azt. Képtelen voltam levenni róla a szemem, még pislogni sem akartam, hogy annyi időre se veszítsem szem elől. Kegyetlenül nézett ki – fényes fekete haj, amely leért a finom vonalú csípőjéig, hosszú szempillák, félig hunyt szempár, nem afféle Szurtos Manci. Már a látványától be voltam lőve. És akkor ráadásul még a hangjai is. Ez az a hang, amelyik elűzi a rossz szellemeket. Olyan volt, mintha egy másik bolygóról érkezett volna.
[…] Sokkal többet tapasztalt a világból, mint amennyit én. És még ezzel együtt is enyhe túlzás volt azt gondolnom róla, hogy olyanabb, mint én vagyok, mint én magam. [A prófécia!]
******
Egy új művészeti világ nyitotta fel az elmémet. Némelyik reggel fölmentünk a város múzeumaiba, és olajjal festett óriási vásznakat néztünk olyan művészektől, mint Velázquez, Goya, Delacroix, Rubens vagy El Greco. Valamint huszadik századiakat is – Picasso, Braque, Kandinszkij, Rouault, Bonnard… Suze [BD akkori barátnője] kedvenc modern festője Red Grooms volt, így az enyém is ő lett. Szerettem, ahogy minden, amit csinál, bele van gyűrve egy törékeny világba, a részek összezsúfolt, rozoga együtteseket alkotnak, de ha az ember távolabb lép, meglátja benne az összefüggő egészet. Grooms dolgai köteteket mondtak nekem. O volt az a művész, akit legjobban megismertem. A dolgai extravagánsak voltak, egész munkássága úgy hasított, mintha az LSD festette volna. Bármilyen anyagot használt – színes ceruzát, akvarellt, gouache-t, plasztikai anyagot vagy vegyes anyagokat a kollázsaihoz –, az tetszett a legjobban, ahogy összehozta a cuccokat. Merészen, rikító részletekkel vétette magát észre. Volt valami kapcsolat Red dolgai és az általam énekelt folkdalok némelyike között. Mintha ugyanazon a színpadon lépnénk fel. Amit a folkdalok jelentenek a líra műfajában, azt jelentik Red képei vizuálisan – a csavargók és a zsaruk, az eszelős tülekedés, a klausztrofóbia sikátorai – az egész karneváli nyüzsgés. Red az volt a festészetben, ami Uncle Dave Macon az előadó-művészetben. Felölelt mindent, ami él és mozog, és amit kézbe vett, az felkiáltott – minden dolog egymás mellett, egyenlőnek teremtve: öreg tornacipő, cigarettaautomata, csatornában mászkáló aligátor, párbajpisztoly, a Staten Island-i komp, a Szentháromság temploma, a Negyvenkettedik utca, felhőkarcolók körvonalai, Brahman bikák, cowboyruhás lányok, a rodeó királynői, Miki egerek feje, vártornyok és Mrs. O’Leary tehene, rémalakok és szörnyetegek és mumusok és vigyorgó fölékszerezett aktmodellek, mélabús arcok, elmosódott nyomorúság – minden röhejes, de nem vicces. Még híres figurák a múltból – Lincoln, Hugo, Baudelaire, Rembrandt – mind kifinomult grafikai megoldásokkal megjelenítve, olyan erőteljesen ahogy csak lehet. Szerettem, ahogy Grooms sátáni fegyverként használja a nevetést. Tudat alatt megfordult a fejemben: vajon lehetne-e ilyen dalokat írni?
******
A folkzene világa olyan volt nekem, mint a paradicsom, amit el kellett hagynom, mint Ádámnak az édenkertet. Túlságosan tökéletes. Pár évre rá kitört a szarvihar. Mindenféle dolgok lángra lobbantak. Melltartók, katonai behívók, amerikai zászlók, még hidak is – mindenki arról ábrándozott, hogy beszálljon, folytassa. Az ország pszichéje megváltozott, sok tekintetben olyan lett, mint Az élőhalottak éjszakája című horror. A kivezető út veszedelmes volt és csalóka, és azt sem tudtam, hova vezet, de elindultam rajta. Furcsa világ bontakozott ki előttem, olyan volt, mint egy felgyülemlett viharfelhő, és a széleit cikázó villámok szaggatták. Sokan félreértették, és sosem találták meg a helyüket. Én egyenesen belesétáltam. Tárva-nyitva volt. [De BD, ez képzavar, a viharfelhőkön nincsenek ajtók!] Egy dolog máris biztos lett: nem Isten igazgatja [mit?] – de nem is az ördög. [És vége a könyvnek.]
Innen idézve: Bob Dylan: Krónikák (Első kötet). Fordította: Révbíró Tamás. Park Könyvkiadó, 2005.